Fájó szívvel tudatjuk, hogy tragikus hirtelenséggel elhunyt művésztársunk, Egyesületünk korábbi elnöke, Gramvölgyi Béla festőművész.

Az alábbiakban Frömmel Gyula tagtársunk gondolataival búcsúzunk:

“Búcsú Garamvölgyi Bélától

Soha nem olvasok olyan művész-életrajzi regényeket, mint az Aranyecset, mert a vége mindegyiknek nagyon szomorú. Pedig az természetes, hogy a művész is ember, és mindenképpen részt kap az egyetemes emberi sorsból, története véges. Talán életműve kapcsán kicsit már életében halhatatlannak érezzük, jóllehet magasztos munkáját csak ritkán fejezi be teljesre, csak abbahagyja ott, ahol a sors elvágja a szálat.

És ez Garamvölgyi Béla esetében is ugyanígy van. Az sem tud megvigasztalni, hogy tudom, Béla mester lényéből csak az száll vele sírba, ami porból vétetett, és lelkének azon része, mely életében is, alkotás közben az angyalokkal táncolt, az ugyanaz marad. Béla mester művészetében a látható világ eszközeivel ábrázolta a láthatatlan világot, tenyérnyi vásznakon végtelen tereket nyitott, és élettel töltötte meg a csend színeit. Igen, Ő csendből szőtte képeit akár az „Időjárás-jelentés”, vagy a „Tihanykák” sorozatra, vagy bármely fotó-realisztikus stílusú képére gondolok. Megállította a pillanatot és saját lelkének halk szavát lehelte képeire. Ő a toronyház legfelső emeletéről lenézve is megtalálta Árkádia időtlenségét, és egy vadszőlő indában is meglátta az időtlenség harmóniáját.

Ezzel a csenddel mélységeket megjáró párbeszédet lehetett folytatni. Ez pedig örökre így marad. Az ő lelkülete is számunkra ugyanaz marad, mert adni jött erre a világra, akár művészként, akár tanárként, mert kitörölhetetlen részként írta be magát az egyetemes emberi kultúrába. Mi, kortársak, vagy akár az utókor, párbeszédbe kezdhetünk képeivel, lelkével, akkor is, ha ő már megtért a teremtőjéhez.

A házak ablakai kertekre, utcákra néznek, azonban a műtermek ablakai az égre nyílnak. Ő onnan halkan bekopoghat hozzánk, ha műtermünkben a lassú léptű csend hozzánk susog. Egy vers-szakasszal zárom megemlékezésem:

„Az állványon elárvult festmény.
Bár megszáradt rajta a festék,
De mintha csak hallgatag várna
Egy beteljesítő ecsetvonásra.”

Fejünket meghajtva őrizzük emlékedet Béla mester!“