A XVIII. kerületi Művészeti Egyesület és a Szabad Alkotók Köre
XXIV. Tavaszi Tárlat (Folytonosság III.) című virtuális kiállításának megnyitója
Folytonosság. Ez a szó, mely stabilitást és változékonyságot egyaránt jelöl, nagyobb erővel ragad meg, mint valaha. Ugyanis életünk megszokott körforgásába rengeteg bizonytalanság vegyült. Közösségi terek zártak be. Munkahelyek szűntek meg. Szabadidős tevékenységek szorultak vissza. Emberi kapcsolatok alakultak át. Jobb híján életünk egy virtuális valóságba transzponálódott. A remény hangjai mégis felszólalást kérnek. Hiszen belső képzeletvilágunkat, lelkünket nem kell kényszerűen karanténba zárnunk, szabadon közlekedhet országokat és kontinenseket átívelően.
Életünk lényegi magvát nem érintheti a vírus. Ezekben a rendkívüli időkben a lélek tolmácsa, maga a művészet tanúskodik erről, mely a krízis hatására még inkább virulenssé válik. Ösztönösen felszínre tör a káoszban, hogy rendet teremtsen és gyógyítson. A XVIII. kerületi Művészeti Egyesület és a Szabad Alkotók Köre közös, rendhagyó módon megrendezett 24. Tavaszi Tárlata bátorító példája az élni akarásnak és az összefogásnak.
A digitális kiállításban átalakul a műélvezet: nem tapogathatjuk le szemeinkkel a képek plasztikus felületeit, nem szívhatjuk be a frissen megszáradt festék illatát, és az alkotások vizuális értékét nagyban befolyásolja képernyőnk minősége. Mégis hihetjük, hogy az ember csodálatos beleérző képességének és kreatív képzelőerejének köszönhetően a valódi kapcsolat ezúttal is létrejön. Ahogyan távol került szeretteink digitális képkockákból összeálló arcában ösztönösen tudunk olvasni, úgy az itt közkinccsé tett műalkotások is képesek áttörni az internet elektromágneses hálóit, mert általuk – akármilyen közhelyesen hangzik – a művészek lelke szólal meg.
Tekintetünket elsőként Barti Magdolna meghökkentően újszerű „erejére” irányítanám, mely kiválóan tükrözi a belülről áradó életerőt. A korábban leheletfinom, apró ecsetvonásokból felépülő kisméretű képeinek érzékeny vibrálását hirtelen néhány masszív mozdulatba beleágyazott robusztus, vakító kékség váltja fel. A festék szinte kiemelkedni látszik a papírból, akár egy dombormű, mintha kapaszkodót kínálna számunkra is.
Új arcát, vagyis szempárjait mutatja nekünk Baranecz Katalin, aki alkotásain elsősorban szeretett virágjainak színpompás, kibomló szirmait örökítette meg, most azonban egy konstruktívabb megfogalmazásban tárja elénk belső élményét. A határozottan meghúzott ecsetvonások között a csillagokra emlékeztető forgó körök absztrakt ábrázolását adják egy tekintet lélekmelengető közelségének.
Bohoczki József plasztik szobra egyetlen kifejező testtartásba sűríti a kiszolgáltatott, irgalomért esedező ember lelkiállapotát. A feltartott karokkal térdelő, leszegett fejű, meztelen férfi a teljes önfeladás mozzanatában látható. A reakciót kiváltó eseményt a néző fantáziájára bízza.
Buczkó Imre örömöt és szépséget hirdető akvarell képeit meghaladva valami egészen újra vállalkozott, kezdve az ősszel megfestett prófétikus hangvételű önarcképével, mely kísértetiesen megjósolta a művész előtt álló feladatot: a tragikus valóság felmutatását. Most elkészült akvarellképén az öt kontinenst jelképező olimpiai karikák szívbemarkoló pusztulását látjuk. Aktualitását egyértelműen a világjárvány miatt elmaradó 2020-as olimpia adja. A láthatatlan közös ellenség, a vírus vöröslő részecskéi a játékon túl az összes földrész sorsát megpecsételik, és egyúttal még jobban összefonják. Az égő karikákat körbeölelő meleg fényben a reményteljes jövőt sejthetjük.
Frömmel Gyula absztrakt expresszionista alkotásait leginkább a központban összesűrűsödő foltok, faktúrák jellemzik. A Te utad című művében ebből a belső rendszerből áramlanak kifelé az egymásba fonódó színes mintázatok és vonalrendszerek. A szövevényes formákból felépülő organikus egység a lét belső magjaként is értelmezhető, mely szabadon terjeszkedhet a négy égtáj irányában. Ennek a belső kohéziónak hiányát láthatjuk Elkoptatott szavak című festményén. A megfakult négyszögek előtűnő formái sem nyújtanak stabilitást a képen, elvesznek az érzelmi vihart jelképező zaklatott színfoltok kavalkádjában.
Garamvölgyi Béla folytatva sorozatát, a Tihanyi-félsziget légköri jelenségeit többszörös nagyításban mutatja be. A fények és a levegő nedvességének változásában a táj ellentétes arcait láthatjuk. Az egymásba mosódó kontúrokkal a szárazföld vakítóan meleg színei ragyognak, ezzel ellentétben a part jól körülhatárolható vonalait metsző hideg járja át. Sfumato és rajzos szögletesség egymást hangsúlyozza.
Az alkotómunka során keletkezett karcolások, redőzések, rusztikus felületek alakítják Gedeon Irén Archaikum című festményét. Az egymásra hordott sűrű, pasztózus festékrétegnek köszönhetően sejtelmes alakzatok és rétegződések bukkannak fel a képen, melyek egyúttal az alkotói folyamat egyes állomásait is archiválják. Téli rengetegén a sárgás fényben úszó fák szögletes ágai megsokszorozódnak és ismétlődnek a tájban. Mintha a kongó erdő visszhangja hullámozna körülöttük.
Hatvani Orsolya balkezes improvizációinak folytatásaként ismét emberségünk jellemző gesztusait fűzte fel körbekanyarodó vonalaira. A 15 x 15 centiméteres papíron az olykor észrevétlenül tovatűnő mikrorezdüléseinket láthatjuk viszont. Az ölelésben két kar már elegendő, hogy spirálisan a végtelenbe gyűrűzzön. Egymagunkban saját karjaink is segítenek, egymást keresztezve támasztanak minket.
Ilku János fotója élesen kettéhasad a színek és a felületek mentén: míg a mélykék, lágyan hullámzó víztömeg meditatív csendbe burkolja a szemlélőt, kissé oldalt tekintve már a durva beton szürkeségén és a madarak ürülékén ütközik meg a szemünk. A selymes víztükör és a sivár kőtömeg között keletkező komoly feszültséget csupán a part ívelt vége oldja.
Katona Lucia egy gyönyörű liliomfa kibomló virágaival balzsamozza lelkünket. A másképpen magnóliának is nevezett virágot a hátteret beborító örökzöld fenyő kontrasztja emeli ki. Együttes látványuk emlékeztet minket, hogy az élet folyamatosan ott kering a természetben, azonban ez nem mindig látható. Szintén esztétikai élményt nyújt a vakok intézetének szecessziós homlokzata. Az épületet mi, látók mindig csak torzítva láthatjuk. Lehet, hogy látássérült barátaink intézetük torzítatlan képét tudták felépíteni képzeletükben?
Kolláth Mariann csodaszarvasa ősi mondákból érkezik a jelenünkbe. Az örökkévalóságot jelképező körben a varázslatos szarvas mint a remény hordozója jelenik meg. Agancsai között felragyogó fénygömbök csodákat jeleznek, melyek a kihűlt, szorongó világegyetem utolsó mentsvárai lehetnek. Hátán a mesebeli erdő készen áll a föld megújítására. A naiv formavilágban gyermeki hit tükröződik, a burjánzó növényi hajtások viszont a csoda realitását sugallják.
Koscsó László egymást visszhangzó alkotásai a mementók örökérvényű erejével rendelkeznek. A „Mindennapi kenyerünk” és az „Úr napja” című nagyméretű táblákon az emberi lét fenntartásához nélkülözhetetlen testi és lelki táplálék szakrális minőségben jelenik meg. Ezt erősíti a monkróm szín, a szimmetria és a rendezettség. A kenyércipók címkés fragmentumai szemlélődésre hívnak: egy emlék, egy találkozás sejlik fel bennük. Erre rímelnek a Krisztus testét szimbolizáló, kereszttel jelölt ostyák egymás felett sorakozó darabjai, melyek a hívő katolikus lelket erősítik. A sorok az együttlét békességét sugározzák.
A selyemszoknyás lány lágyan ívelődő testvonalaiban finom érzékiség, valamint leheletnyi szemérem mutatkozik meg. Kurucz Ferenc félaktjában rendkívül ügyesen él a műfaj kínálta adottságokkal: a lágyan leomló ruhaanyag csillogását a meztelen bőr puha fényei visszhangozzák. A sugárzó női test izgalmas domborulatait még inkább kiemeli a sötét homogén háttér, és a hölgy lesütött tekintete.
Lenkes Ildikó izgalmas kísérletet tett arra, hogy az emberi pszichében lejátszódó speciális folyamatoknak absztrakt leképezését adja egy matematikai szemléltetőeszköz segítségével a foci meccs egészen hétköznapi példáján keresztül. Az elgondolás szerint – melyet egy könyv ajánló szövegében olvashatunk – társas kapcsolatainkban egymás megértése minden alkalommal egy focimérkőzéshez hasonló kihívást jelent. Lényeges kiegészítés, hogy a focilabda egy arkhimédészi test, pontosabban egy csonkított ikozaéder másolata, mely a belső levegő nyomása hatására nyeri el tökéletes gömb formáját. Nem mellesleg ez a szabályos test volt Lenkes Ildikó 2008-as diplomamunkájának tárgya. A szövegben és képben együttesen megjelenő témák a mögöttes részletproblémákra irányítják a figyelmet, így erősítik egymást. Az összetett gondolatsor az alkotásban egységes vizuális értéket nyer. A festmény belátást enged egy lehajtott fejbe, melyben egy focilabdát idéző három színű, csonkított ikozaéder jelenik meg. Milyen kapcsolat van egy filozófiai felvetés, egy matematikai feladvány, egy focimérkőzés és a társas kapcsolataink működtetése között? Végső soron a néző is egy fejtörővel áll szemben.
Lizák Pálma az elektronikus médium alkalmazásával létrehozott műalkotásában a tavasz témáját egy igen sajátos, naiv formavilágban ragadta meg. Mozaikos részletekből és néhány alapszínből összeálló képe még inkább felhangosítja a perspektívától, tónusoktól és az anyagiságától megfosztott pixelekből összeálló digitális világ egyedi vizuális megjelenését.
Nagy Ernő egymás mellé helyezett élénk, apró színfoltokból hozza létre a látványt, mely a fény és az atmoszféra folyamatos változásának eredményeként születik meg. Festésmódja az impresszionistákat idézi, ahol az alkotó elsődleges benyomását rögzíti a vásznon, gyors, széles ecsetvonásokat alkalmazva. Ezáltal a kép felületén egy olyan optikai hatást eredményez, mely a légköri jelenségek pillanatnyi változásaiba vonja be a szemlélőt.
Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta a szomorú sorsa jutott két dörgicsei szőlőtőke torzójának történetét fűzte tovább. Miután tápláló földjükből kiszakadtak, feladatuk az maradt, hogy egymást megtámasszák a rajzterem asztalán. Így változtak át az alkotó kezei között Philemon és Baucis házaspárrá, akik a kalligrafikus minőségben megfogalmazott csavarodások és hajlítások organikus formáiban jelennek meg. A görög mitológia szerint a házaspár szegénységben, de egymással egyetértésben és szeretetben élt. Zeusz és Hermész látogatásakor a faluban egyedül ők fogadták be a vándornak álcázott isteneket, így rajtuk kívül az egész környéket elpusztította az istenek haragja. Amikor eljött az órájuk, kívánságuk szerint egyszerre érte őket a halál, mindketten fává változtak. Történetük figyelmeztet minket arra, hogy csak az istenfélő, alázatos, egymást segítő és szeretetből fakadó élet menekül meg a végső pusztulástól.
A Múlt, jelen, jövő című akvarelleken Rumi Rózsa éppen csak jelzésszerűen felhordott színfoltjaiból épülnek fel az imaginárius tájképek, ahol a letűnt és az elkövetkező korszakok egymás tükörképeiként értelmezhetőek azzal a különbséggel, hogy a biztonságot nyújtó épületek alapjaiban alakulnak át. A jelen hiányzó fázisképe bennünk, a nézőben testesül meg.
Schmidt Gabriella korábban bemutatott letisztult, szigorúan geometrikus, nonfiguratív alkotásai után a törzsi művészet absztraháló, archaikus mintákból építkező, erőteljes képi motívumait részesítette előnyben. A letűnőben lévő ősi kultúrák maszkja olyannyira élethűen emelkedik ki a vakolatból, mintha egy valóságos rituális szellemidézésbe szeretné beavatni a szemlélőt.
Siklós Péter Rómeó és Júlia szerelmi történetének extatikus végpontjait, egyesülést és elszakadást különös érzékenységgel ragadta meg átdolgozott színházművészeti fotóin. Szerelmük beteljesedésének csúcsán az egymásba olvadó testek lávaszerű, vöröslő fényben izzanak egyetlen statikus tömeggé alakulva át. A tragikus fordulatot a nyugvóhelyzetből kibillent, de továbbra is összeolvadt testek, és a közöttük keletkezett centrifugális feszültség jelzi.
Szikszai Sándor bravúros akvarell festményén a megújulás és a feltartóztathatatlan átváltozás eget és földet átölelő kiáradása a fa szimbolikáján keresztül érvényesül. A fentről áradó napsugarak egészen éterivé, lebegővé varázsolják az alulnézetből ábrázolt, s ezáltal monumentálisnak ható fát, mely szétfeszíti a kép kereteit, miközben a roppant érzékeny ecsetvonásoknak köszönhetően a föld, a kövek és a fatörzs egészen apró részletei válnak láthatóvá. A kép elementáris sugárzása egy globális méreteket öltő áttörést vetít a jövőbe. New York fullasztó zsúfoltságát a horror vacui (azaz irtózás az ürességtől) elvét kiaknázva jeleníti meg. A betondzsungel szorongató légkörét egy taxi ablakában tükröződő kék égbolt oldja, melyben a feje tetejére állt város újra levegőhöz jut. A játékos megoldás elgondolkodtató utalásokat rejt magában.
Lilákból és rózsaszínekből bontakozik ki a montenegrói sziklás tengerpart részlete T. Szabó Magda festményén. A térmélység érzetét az előtér határozottan kontúrozott sziklarészletei és a nedves atmoszférában fokozatosan feloldódó táj víziószerű áttűnése adja. Hasonlóan álomvilágába kalauzol Szentendre névadóját, András apostolt ábrázoló képén, ahol a glóriás férfi monumentális alakja látomásként magasodik a város templomtornyai fölött.
A szenvedő Krisztus „halálosan szomorú lelke” nehezedik Varga Ferenc fekete-fehér grafikájára. A sötétségben központi motívummá emelkedik a férfialak fehéren világító, meztelen háta. Ez a monumentális, szinte hegynek beillő testrészlet az erőtlenséggel ellentétben a „lélek készséges erejét” sugározza, mely fényt és stabilitást nyújt a szenvedésben. A koromfekete tájban ennek a fénynek halvány csóvái villannak fel.
Az itt felsorakozó képzőművészeti alkotások szemlélése során rádöbbenhetünk, hogy az ember micsoda teremtő energiák birtokosává válik, ha leereszkedik alkotó énjébe. Árnyékból fényt, visszataszítóból szépet, szorongatóból felemelőt, káoszból rendet képes formálni. Az, ahogyan a művészek egészen egyedi módon alakítják saját képükre a valóság egy darabkáját, ösztönözhet minket arra, hogy a jelenlegi krízishelyzetben kreatív képességeinkkel mi is újraalkossuk mikrovilágainkat: hogy olyat teremtsünk, amire jó rátekinteni, és ami csak a miénk.
Szabó Zsófia Lilla
művészettörténész
Tomory Lajos Múzeum
Budapest, 2020. április