Kedves Alkotóművészek, Családtagok, Barátok, Érdeklődők!
Immár ötödik alkalommal ér az a megtiszteltetés, hogy megnyithatom a 18. kerületi Művészeti Egyesület Itt.Most tárlatát, és visszatekintve a korábbi években bemutatott munkákra, meglepetéssel és örömmel konstatáltam magamban, hogy milyen sokirányú átalakuláson és fejlődésen mentek keresztül művészeink. Mind stílusban, mind technikában egyre bátrabb, egyre hitelesebb megfogalmazásokat láthatunk. Érdekes megfigyelni, ahogyan a monokromitás illetve az intenzív színek váltakozása párhuzamosan mutatkozik meg az alkotásokon, miközben erősödtek az absztrakt irányokba tett kitekintések. Ám az ihlető forrás továbbra is a természet, a maga mikro és makro környezetével, annak hagyományos és újrarendezett formáival együtt.
S ha már újrarendezés, akkor nézzük meg közelebbről Ilku János Ómagyar Mária siralom vershez készült fotómontázsait, amelyben Jézus születése és halála a jó érzékkel kiválogatott népművészek munkáin keresztül jelenik meg. Megtalálhatjuk benne az ősi szövegek érzésvilágát, és a magyar népművészet sajátos naiv báját, mindezt egy veretes temetői vaskeresztbe foglalva, ami érzékelteti a ránk hagyományozott érték és hitrendszer súlyosságát.
Másik fotóművészünk Siklós Péter az artista fivérek testéből komponált új alkotást. A fény-árny játékból kirajzolódó cizellált izomtömegek és a szofisztikált mozdulatok a klasszikus görög szobrok szépségideálját elevenítik fel előttünk.
Szintén a cirkusz világából idéz Kurucz Ferenc bohóc alakjával, amely egy megkövült, varázsát vesztett pillanatról ad számot monokróm színvilágával, kimerevített gesztusaival. Szimbolikus megfogalmazással él tövises erdőrészletében, ahol fájdalom hasítja szét a kép síkját, miközben alul a remény patakja csörgedezik.
Hasonlóan jelzésértékűek, emlékeket, érzelmeket közvetítenek Rumi Rózsa részletesen kidolgozott rézkarcai, kiválóan használva a grafikai technika adottságait. Képei puhák, lírai töltettel rendelkezne
A természeti látványt, a városrészletet önálló témaként impresszionisztikus megoldásokkal hozza elénk Oszter Dezső. Gyors ecsetkezelésekkel, a fényhatásokat kiemelve mozgatja meg a formákat, alakzatokat, ezzel egyfajta expresszivitást, és vázlatszerűséget kölcsönöz a látottaknak.
Tájképek tekintetében Garamvölgyi Béla az absztrakt irányvonalat erősíti. Kisképeiről ismert motívumvilága elképesztő vizuális energiával rendelkezik a nagy vásznakon. Felületük a sajátos festéstechnikai eszközöknek köszönhetően szinte lélegzik. Vitalitásukat intenzív színkontrasztjai és organikus-absztrakt elemeinek játékos váltakozásai adják, míg aprólékos részletei elmélyülésre késztetnek minket.
Rokonságot mutatnak velük Barti Magdolna könnyed, mégis izgalmas tartalmakat kínáló belső tájképei. A lazúrokkal, színátmosásokkal először egy különleges, vattaszerű, puha környezetet alakított ki a vásznon, majd az Utolsó táncon egy egészen merész gesztussal felhasította az alkotói teret, és a horror vacui fölé emelkedve, új dimenziót nyitott meg a festmény felületén.
A jelek szerint az absztrahálás felé halad Nagy Ernő stílusvilága is. „Befejezetlen tájképén” jelzésértékű, expresszív színfoltokból építkezve alakítja ki a kompozíció tömegeit, formáit. Részeire bontja a látványt, hogy az optikailag ismét összeállhasson a szemlélő előtt.
A földalatti, vagy a minket behálózó, bennünk létező szövedékek láthatatlan mozgásait, rétegződéseit emelte szimbolikus motívummá Baranecz Katalin. Az archaikus mintázatok örökérvényűségét az arany és a fekete színek egymást erősítő kettőse visszhangozza.
Ez a fajta ősiség bontakozik ki Frömmel Gyula expresszív absztrakt stílusú alkotásain, a megkövült lenyomatokat idéző mintázatokban, a sűrű festékszövedékek titokzatos árnyalatú fraktáljaiban, és a munkáiban gyakran visszatérő, környezetét maga köré gyűjtő gömbszerű alakzatában. Utóbbi a teljesség, a harmónia és a világteremtő létezés vizuális összefoglalása.
Gedeon Irén ezúttal is húsba maró, idegszálainkat tépő, brutális érzelmi és szellemi vihart közvetít képeivel. A vakolt felületeken megjelenő súlyos, fekete maratásokban, fröccsentet foltokban és remegő cérnavékony vonalakban tökéletesen manifesztálódik az a kíméletlen pusztítás, és ésszel fel nem fogható rettegés, ami a háború sajátja.
Eddig nem látott, sejtelmes absztrakt vízióit szabadította el Mayer Irén a vásznon, ami egy organikus, folyamatosan mozgó élőlény módjára terjeszkedik az alkotás terében. A lángokként felcsapó tünemények, egy természeti jelenséghez fogható spontaneitással kápráztatják el a szemlélőt. Így vonnak be minket is a vizionálásba.
E. Kottek Péter szürreális vízióiban különös, humanoid madarak, és női testtel rendelkező hibrid lények elevenednek meg, amelyek technikailag is elkülönülnek egymástól a képen. A titán Prométheusz félelmetes alakjában pedig a pusztítás és a harag tüze elevenedik meg szimbolikusan, mely univerzális méretek ölt.
Kolláth Mariann az élővilág láthatatlan éjjeli szépségét a rá jellemző textilszerű dekorativitásában emeli ki, amelynek valótlan ragyogását a feketére alapozott háttér adja. Női báj és érzékenység sugárzik a vászonról.
Schmidt Gabriella képeinek gyakori témája a nő kaméleonszerűen változó, elbájoló, titokzatos lénye. A visszatérő portré műfaját ezúttal játékos megoldásokkal változtatta egyedivé, konstruktív elemekből, és dekoratív felületekből építkezett, ill. szószerint vakolt, így a női arcban egy nagyon izgalmas, emlékekből szövődött ünnepi időkapszulát hozott létre.
A teremtő, életadó erőt öntötte formába rendhagyó organikus vázájában Ágoston Papp Móni. Az élet áramlását az állapotos női alak domború sziluettje szimbolizálja, körülötte a vulkanikus kőzetmaradványokat idéző textúrákban felbukkanó petesejtek és a víz jelzésértékű jelenléte az áldott állapot örökérvényűségére emlékeztetnek, mely sok millió nő életében fonódik össze.
Hatvani Orsi egyvonalas tollrajzaiban ismét emberi létállapotok és kapcsolódások esszenciális kivonatát mutatja meg nekünk. Lendületesen, mégis érzékenyen megrajzolt kezei mindent elmondanak. Mint ismeretes, „a kéz az egyik legkommunikatívabb testrészünk, gesztusaival a legkifinomultabb nonverbális jelrendszert tudja létrehozni”, s a grafikák esetében a legarchaikusabbat.
Ruttkay Sándor a rá jellemző virtuóz rajzkészséggel kavargó vonalhálókból szövi az életből merített helyzeteket és viszonyulásokat. Sajátja a groteszk ábrázolásmód és a finom erotika, amelyeknek ezúttal újabb különleges darabjait hozta el. A síró-nevető bohóc kedves figuráját, a kegyetlen dámát, a hívogató kurtizánt és a kecsesen elomló primadonnát. Szereplőit mind a legfinomabb érzelmi árnyalatokkal teszi elevenné.
Fark László bravúros tollrajzában a női profil szenvtelen arcát bámulatosan emeli ki az őt körülölelő plasztikusan kialakított anyagszerű felülettel. Miközben a grafika a klasszikus reneszánsz portrék stílusvilágát és az ókori pénzérmék profilban ábrázolt arcképeit idézi, izgatott vonalhálói már a modernitás virtuális zaját tükrözik.
Lenkes Ildikó naturalista festmény sorozatának legújabb darabján nem szokványos témát dolgoz fel. A képein megörökített, látszólag hétköznapi használati tárgyak létkérdések médiumává válnak. A széttépett, összegyűrt papírdarabok, wc papír gurigák, és a félig elszakadt önportré nem csak kollektív, de egyéni téren is értelmezhető elhasználtság, elhanyagoltság kontra megújulás/átalakulás lehetőségét vetik fel.
T. Szabó Magda önportréja ösztönös gesztusaival, vibráló színeivel egy igazán eleven érzelmi világot közvetít számunkra. Meglepően bátran, és jó érzékkel egyesíti művészetének absztrakt expresszív és figurális oldalát. A két műfaji megközelítés kivételes összhangban találkozik a képen, miközben egymás tartalmi mondanivalóját erősítik.
Egyértelműen látszik, hogy a kiállított alkotásokban végigvonul valami ősi és örökérvényű, ami a modernizáció töredezett valóságát új egészként mutatja fel számunkra. Az egyedi stílusvariációk és vizuális ötletek pedig véleményem szerint arra ösztönöznek, hogy mi is olyan módon alkossuk meg saját valóságunkat, amelyben otthonosan érezhetjük magunkat.
Gratulálok az inspiráló, gondolatébresztő műalkotásokhoz, és a kiállítást ezzel megnyitom!
Szabó Zsófia Lilla művészettörténész
Köszönjük a fotókat Varga Lászlónak!
Koscsó László alkotásának kiváló technikai megoldása elsőre megtévesztheti a nézőt, hogy sokszorosított grafikáról, egyedi nyomatról vagy festményről van szó. Az absztrakt és organikus elemekben megjelenő különböző textúrák természeti és emberi lenyomatokat rejtenek, melyek számtalan reminiszcenciát hívhatnak elő bennünk. 
Hatvani Orsolya balkezes improvizációi különálló apró bolygókat alkotnak, ahol az ember önmagával valamint társaival megélt kapcsolatait követhetjük nyomon a vonalak mentén. A körbeölelő karok szervezik e bolygókörök dinamikáját és határait. A karok eltakarhatnak, és védelmezhetnek, ha szükséges kapcsolódást hozhatnak létre egymás között, és mindenképp körbeérnek. 
Ruttkay Sándor kalligrafikus minőségű lágy lebegő vonalaiból építi fel az emberi test részleteit, melyek a finom mozdulatok, a mimika, és az érzelmek kihangsúlyozására szolgálnak. A sűrűsödő vonalak burjánzása plaszticitást és az alak jelenvalóságát erősítik, míg a pókháló finomságú vonalak a feltörő emlékeikkel együtt az idő egy másik dimenziójába párolognak.
Erőteljes, érzelmi kitörésnek, extázisnak lehetünk tanúi Frömmel Gyula képén, aki az absztrakt expresszionizmus eszközeivel élve ösztönszerűen használta ki a festészeti technikák gazdag tárházát: folyatás és kaparás is megjelenik, míg az ecsetvonások eruptív mintázata illetve a cím: Shakti Babalon Sutra megkerülhetetlenül hozza elénk a nemi gyönyör képi aforizmáját. 
Baranecz Katalin orchideafeje az időből kiszakított felnagyított pillanatként lép elénk, szétfeszíti a keretet óriási szirmaival, így grandiozitásával nyeri meg a néző tekintetét. A szürkéből kiáramló színek az élettel töltődést jelzik. 
Mayer Irén apró fénylő foltjaival egy folyamatos vibrálás érzését hívja elő, mint amikor éppen árnyékból a fényre lépünk egy forró nyári napon. A vibrációt a benyúló faágak törik meg, melyek egyúttal kiegyensúlyozzák a kompozíciót és növelik a térbeliség érzetét. 
Szintén a fénnyel és a színekkel játszik Nagy Ernő sikátorokat idéző festményén. A valóságos és vizionált terek ötvözése, illetve a síkszerűség és a térbeliség bizonytalansága teszi kissé éterivé, lebegővé a képet. A színes, patchworkszerűen összeálló foltok Velence beláthatatlan gazdagságát, felhalmozott épületrészletek pedig sikátorainak izgalmas útvesztőit idézik. 
Bohoczki József a végletekig absztrahált geometrikus emberi figura éles mozdulataiban fejezi ki az itt és most ellentmondást nem tűrő érvényességét. A szobor az acél kikezdhetetlen, szilárd anyagával és időt állósságával a nyers valóságot demonstrálja. Akárcsak egy archaikus vallást idéző totem, mely kijelöli a haladás irányát, és éberségre int. 
Buczkó Imre önarcképe profetikus hangvételű. A vakító fehér ingben megjelenő festő az előtte álló feladatokkal öntudatosan, szigorúan néz szembe, vállalva jelenlegi önmagát. Az időskor vonásait az energikus testtartás halványítja el. Hogy a homogén hátteret valamint a kereten túli valóságot a jövőben mi tölti be annak csak a fantázia szab határt. 
E. Kottek Péter élénk színekkel telített különleges univerzuma tárul fel ismét alkotásain. A titánok lakomáján fantasztikus élőlények kavalkádja áramlik végig a tripctichonon, melynek mindegyik tábláján megjelenik a művész maga sziluett formájában, mint álomvilágának résztvevője és megfigyelője. A három brácsa a világmindenség végtelen hanghullámait árasztja, melyre a misztikus világ színeivel és élőlényeivel együtt mozdul. A restaurált antik órán az idő megállni látszik, haladását a paradicsomi állapot lassítja, melyet a kékségbe öltözött víz alatti élővilághoz hasonlóan fátyolos buborékos réteg burkol, összefogva Kottek Péter képzeletvilágát. 
Katona Lucia spirálisa egy belső építészeti térrel játszik, ahol a csigalépcső elsődleges funkcióját elfedve, egy új dimenzióban láttatja a teret. A fotó kompozíciója több látószöget enged meg: ha a spirális alatt állunk a magasságokba nyílik kilátás, míg ha felülről tekintünk bele, az inferno vörös bugyrait pillanthatjuk meg. 
Homoki Anikónál a rétegzett üvegtömb meleg, vörös színnel telítődik. Az üveg mintha vulkanikus izzásban lenne. A titokzatos folyadék azonban nem tör ki, hanem az üveg barázdáiban áramlik szét, mint amikor a lelket melegség árasztja el. Ennek a jó érzésnek szétáradása ölt formát a jégtömbszerű boldogságkapuban is, aminek felszaggatott teteje az élet viharait, míg a zöld és a vörös színek a megújulást és a szeretetet jelképezhetik. 
Lenkes Ildikó teafilterei többszörös nagyításban, negatív és pozitív fotófelvételként jelennek meg a néző előtt. Elsőre zavarba ejtő a hétköznapi tárgyak fő témává emelése, azonban a bravúros technikai kivitelezés, és a monumentalitása okán különleges vizuális értéket nyernek. 
Ilku János fotóján a Hortobágyi tájegység mély tisztelete és szeretete érezhető, melynek életében többször is részese és dokumentálója lehetett. Legkedvesebb témája a magyar puszta, ahol ég és föld tükröződésében a gémeskút jelzi hol vagyunk. A végtelen horizont szépségét csak az erre érzékeny lélek tudja ilyen egyszerűségében megragadni. 
Garamvölgyi Béla Tihanyban készült tájnaplója egy hosszú, kitartó alkotófolyamat eredményeként született. A félszigeten található Kráter-tó és környezete légköri jelenségeit aprólékosan rögzítette a vásznon. Figyelmes szemlélésével felfedezhetjük, miként változnak a tájat rendező fényekkel együtt az általuk közvetített hangulatok. 
Schmidt Gabriella plasztikus alkotásán vertikális, horizontális, és diagonális tagolások vezetik a szemet mindig a következő fokra. A hullámkarton keskeny barázdái a felfelé futó vonal mentén a kis léptéket, az aranyszélű lépcsőfokok pedig a nagy léptéket adják. 
Kurucz Ferenc örömfestőként a csatornahíd elrejtett belső boltívét is ragyogó fénnyel töltötte meg. A víz tükröződése által a kompozícióból egy teljes fénykör emelkedik ki, mely 360 fokban körbevilágítja az ábrázolt teret. 
T. Szabó Magda festményein is építkezik. A szentendrei épületrészleteket játékosan rendezte újra a síkfelületen, kihasználva a háztetők, tornyok, dombok, kanyargós utcák meglepetésszerű kapcsolódását, izgalmas kiszögeléseit. 
Rumi Rózsa nagyvonalakban felfestett, szinte absztraháló tájképében nem az ábrázolt táj, hanem a fényjelenség válik kiemelkedő szereplővé, mely a vidéket szinte kettéhasítja. 
Tasnádi Szandra az általa olyannyira kedvelt organikus formákat most a magyar népi motívumokban elevenítette fel, némely mintát tovább gondolva, átalakítva. A kitűzőként funkcionáló s a trikolór színeiben pompázó, címeres vagy virágos kerámiai új értelmet adnak a kokárda használatának: dekoratív, időtálló kivitelezése a mindennapi viselést kínálja, ám törékenysége miatt óvni kell, akárcsak hazaszeretetünket, nemzeti érzéseinket. 
Varga László kék eső című fotó összeállításán az aszfaltban megőrződött véletlenszerű benyomódások egy elrejtett világ távoli jeleiként tűnnek fel, melyekben a lezúduló eső formát nyer, ezáltal láthatóvá teszi a mintázatokat. A zöld tányér használói által válik a sorozatképek főszereplőjévé, legitimálva az elkapott pillanatokat. 
Szokatlan tájrészlet fogad minket Siklós Péternél, akit leginkább a jelentős pillanatok, gesztusok, mozdulatok megörökítőjeként ismerünk. Itt a tiszai holtág természeti környezetének mozdulatlan, meditatív csendjét rögzíti, ahol a kompozíció egyensúlyát és tagolását a benyúló hajók adják. 
