XXVII. Tavaszi Tárlat – Folytonosság VI.

megnyitó

A XVIII. kerületi Művészeti Egyesület tagjainak és meghívott művészbarátaik alkotásainak hagyományosan megrendezésre kerülő kiállítása.

A kiállítást Szabó Zsófia a Tomory Lajos Múzeum művészettörténésze nyitja meg.

Kiállítók

Ágoston-Papp Mónika, Baranecz Katalin, Barti Magdolna, Buczkó Imre, E.Kottek Péter, Frömmel Gyula, Garamvölgyi Béla, Gedeon Irén, Hatvani Orsolya, Ilku János, Kolláth Mariann, Kurucz Ferenc, Laukó  Pál, Lenkes Ildikó, Ludmann Mihály, Magyar József, Mayer Irén, Nagy Ernő Zsolt, Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta, Rumi Rózsa, Ruttkay Sándor, Schmidt Gabriella, Siklós Péter, Skoda Éva, T Szabó Magdolna, Török Ibolya, Varga László, Zongor Roni

Plakát

Kedves Alkotóművészek, Családtagok, Barátok és Érdeklődők!

Tavasszal mindig új életenergiák éledeznek, mozdulnak a világban. A természet virágba borul, ezernyi színével és bódító illatával csábít minket, vonzza tekintetünket, megmozgatja érzékeinket. Ilyenkor bennünk emberekben is új erők ébredeznek, és megnyilvánulásra várnak. Kérdés, hogy mire és hogyan használjuk fel ezeket a szunnyadó energiákat, hova csatornázzuk őket. A művész abban a kiváltságos helyzetben van, hogy a természettel összhangban, mint egy társalkotóként képes a formátlan anyagba életet, lelket lehelni, így kölcsönöz a bensőjében áramló energiáknak nemes formát, a befogadó gyönyörködtetésére és örömére. Nincs ez másként a jelen tárlaton sem. Különféle hangulatok, létállapotok, a létezés megannyi meghökkentő, elvarázsoló pillanata testesül meg a művészeti stílusok és műfajok kavalkádjában, amelyet a XVIII. kerületi Művészeti Egyesület, és a vendégként érkező alkotótársak hoztak el számunkra, nagy örömünkre.

Ágoston – Papp Móni a türkiz színeiben pompázó boldogságot hozó virágzó kompozícióiban, a különböző minőségű anyagok összhangjával örvendezteti meg a szemlélőt. A kerámia bársonyos fénye, a fa rusztikus, érdes felülete és az üveg áttetsző csillogása harmonikusan egészítik ki egymást az apró használati tárgyak fedelén.

Baranecz Katalin a hullámzó organikus minták és a geometrikus díszítő motívumok dekorativitását élénk, kontrasztos színek alkalmazásával emeli ki, izgalmas szecessziós stílusjátékot hozva létre a vászon felületén.

Barti Magdolna az elektrográfia széles műfaji lehetőségeit kihasználva a külvilág részleteiből, hangulatkeltő színek és alakzatok segítségével rétegről rétegre bontakoztatja ki aktuális érzelmi állapotait. A képeken egy-egy haikun keresztül mondja el a belső folyamatok szubjektív történéseit, amelyek mindannyiunk számára ismerős lelkiállapotokat, testi érzeteket visszhangoznak plasztikus formában. Úgy mint: lüktet a szívem. görcsbe rándul a gyomrom. nem ezt akartam. 

Buczkó Imre virágos sorozatai között újabb gyöngyszem tűnik fel egy hatalmas pipacs naturalisztikus képében, amely cinóber piros kelyhét feltárva szirmaival csábít minket, mintha már nem is virágot, hanem egy kacér női tekintet játékos kacsintását látnánk. Emelkedettebb hangulatban fogant, személyes érzelmekkel átszőtt történelmi festménye, Szent Imre herceg halála, ahol az elveszettnek hitt remények átlényegülnek a két alakot körbeölelő szakrális fényben.

E. Kottek Péter művészetének kevésbé ismert oldalát mutatja meg új grafikáival, melyekben az expresszív megfogalmazás válik hangsúlyossá. Az eltorzult, különös alakok és formák egyvelege egy másfajta látásmódra invitálják a nézőt. A látvány egészében, a feliratok segítségével értelmezhető, és fogadható be, azzal az ösztönösséggel, ahogyan valószínűleg készült.

Frömmel Gyula újabb festményein különös figyelmet szentel a különböző felületi minőségek egymásra rétegződésének, amelyek teret, mélységet nyitnak a képekben. Egy olyan gondolati és lelki mélységet, amely továbbszövi asszociációink fonalát, s utat mutatnak a művészt foglalkoztató témákhoz, úgy mint a háború, az áldozathozatal és a szeparáció. 

Garamvölgyi Béla sokat ábrázolt tájkivonatait továbbgondolva készen állt monumentális formát adni belső mozgásainak. A festményeken finoman átsejlő absztrakt formavilág tölti ki a teret, mely hangulatokat, érzéseket, állapotokat sugall. Ezeken a fantázia tájakon, a merész, neon színekben úszó organikus és geometrikus alakzatok egymást kiegészítve harmonikus egyensúlyban közvetítik a vizuális látványon túlmutató jelentést. 

Gedeon Irén masszív, tömör képfelületein a sűrű vonalhálók és a repedések útját követve, merülhetünk el abban a spirituális élményben, amelyet Irén ismételten tolmácsol számunkra archaikus megfogalmazásában.  Egyedisége az ösztönös, brutális formavilág és az érzékeny, lebegő részletek ötvözése.

Hatvani Orsi szimbólumokká sűrűsödő egyvonalas tollrajzaiban emberségünk egyetemes vonásaira ismerhetünk rá. Bravúros lényeglátással jeleníti meg az emberi élet fonalát, amelynek elhalványuló végpontja a bezáruló kör teljességében nyeri el jelentését.  

Ilku János ismét a számára oly kedves hortobágyi tájékkal játszik, kísérletezik fotóin. A „Tiszáig nyúló rónák” végtelen horizontját egy merész beavatkozással képzeletben elmozdítja helyéről. Ezáltal tekintetünket megakasztja egy-egy kiemelt motívumon. Szemünk itt elidőzhet, majd futhat tovább az „Alföld tengersík vidékin.”

Az élőszervezetek organikus szerveződései érzékletes minőségükben mutatkoznak meg Kolláth Mariann Szállítók című műalkotásán. Az aprólékosan megmunkált spirális, áramvonalas hálózatok és növényi indák, a szabad szemmel láthatatlan biológiai folyamatokba engednek betekintést, varázslatos filigrán mintázatokat hozva létre.

Kurucz Ferenc szimbolikus alkotásaiban beszédes motívumokkal szólítja meg a szemlélőt. A napfénnyel átitatott lírai tájkép a hídon átkelő hölgy hangsúlyos alakjával egészül ki, amely így a múlandóságot, az élet végét idézi meg.  Az esőcsináló című képén a realisztikusan megformált facsaró kezek és a csillogó vízcsepp játékosan utalnak az ember kétségbeesett próbálkozására, amit a szomjazó természetben próbál kieszközölni.

Laukó Pál összepréselt, texturális hatású papírnyomataiban egy telített vizuális látvánnyal találkozunk.  Az anyagok és a megmunkálás során létrejött különbözőségekből adódó feszültségben születnek meg azok a formák, amelyek szervezik és létrehozzák a kompozíció fő témáját. Ez esetben egy kikötő látképét és egy élőszervezet monumentális metszetét.

Lenkes Ildikó alkotásain kreatívan adaptálja modernkori valóságunkba Muszorgszkij Egy kiállítás képei című 1874-es zeneművének egy-egy tételét. A csibék tánca immár a rideg infralámpás keltetőben zajlik, a röntgenfelvételek pedig a belső mozgásokról tudósítanak minket. Ugyanígy rejtett belső folyamatokat láttat lelki szinten az eltorzult arcú kisfiút ábrázoló képén, ami üzen számunkra: ne ítélj, hogy ne ítéltess! Elgondolkodtató, hogy a régmúltban kevésbé, ám manapság nagyon is elvárt empatikus hozzáállást vajon mennyiben valósítjuk meg a gyakorlatban?

Ludmann Mihály festményén sűrű anyagszerűségben és finom karcolásokban, az izzó vörösek és a hideg kékek találkozásában test és lélek, valamint az égi és földi létezés egyesülését figyelhetjük meg egy álombeli vízión keresztül. Kavargó ecsetvonásaiból szőtt sejtelmes alakjaiban testesülnek meg azok az elmondhatatlan belső élmények, amelyek a művész ösztönös gesztusaiból születtek. 

A figurativitás és az absztrakció határán születtek Magyar József életörömtől duzzadó alkotásai. A harsány, neon színek és a jelektől valamint alakoktól hemzsegő festményein az élet lüktetése mutatkozik meg, melyben kapcsolódások és pillanatok tömkelegéből egy izgalmas, érzelmektől fűtött narratíva bontakozik ki. Történetek, melyeket tekintetünkkel bejárhatunk.

Mayer Irén akt tanulmányokból összegyűjtött válogatását kollázs formájában szemlélhetjük a rajztáblán. A kreatív összeállítás egyetlen felületre, s ilyenformán egyetlen szempillantásba sűríti össze a stúdiumok elkészülésének hosszú óráit.

Nagy Ernő korábbi stílusvilágának expresszív és konstruktív elemeit beépítve legújabb alkotásába, egyedi, összetett látványt hozott létre. Ugyan címében, és szerkezetében utal az ábrázolt tárgy építmény jellegére, ugyanakkor az angyal alakjával egy elvontabb, spirituális dimenzióba is emeli a kompozíciót, egészen a szimbolikus, sőt szürrealista jelentésrétegekig tágítja azt.

Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta legfrissebb linómetszetén a fa életet jelképező motívumába a műalkotás születésének útját véste bele, amely feltárja hogyan alakul át az anyag, míg végül alkotássá nemesül. A szövevényes gyökerek között rejtve indul a transzformáció: az ember újjá szüli az anyagot, a mester lelket lehel bele és a művész, aki önmagát áldozza fel érte.

A ritkán használt rézkarc műfajában alkotta meg békét sugárzó miniatűr tájait Rumi Rózsa. A Brenner park otthonos partja, és a köveken távoli vidékre vezető lápos vidék, hasonlóan letisztult, harmonikus kompozíciós megoldásokkal közvetíti a Rózsa számára fontos stabilitás és nyugalom érzésvilágát.

Ruttkay Sándor éterien tiszta és fájdalmasan súlyos vonalrengetegből szőtte meg az emlékezés mindent beborító ködös fátylát, mely egyrészt érzelmi telítettséget kölcsönöz ennek az emberi létállapotnak, másrészről az akvarell lazúros foltjaival kaput nyit egy lebegő, fényes valóságba, ahol a szeretett lény arca tud megelevenedni.

Schmidt Gabriella miközben táblaképein az ornamentikus és geometrikus elemek ötvözésével kísérletezik azok feminin minőségeket tükröző látomásokká nemesednek. A vörös a fekete és a szürke találkozásában a szenvedéllyel és vadsággal átszőtt gyengédség és érzékenység formái mutatkoznak meg.

Siklós Péter triptichon alkotása eredeti módon közvetíti a dopamin és az oxitocin okozta lebegés állapotát. A mesterien elkapott pillanatok a fiatal szerelmesek veszélyeket nem ismerő kalandvágyát közvetítik számunkra, melynek fokozott izgalmait a szerkezeti elemek szolgáltatják. 

Skoda Éva keddi rajzai ugyan szemlélhetők egyszerű akt tanulmányokként is, ugyanakkor testhelyzetükkel és a sötét környezettel óhatatlanul felidéznek valami szorongató, nyomasztó életérzést, amit analogikusan leginkább Goya 18. századi capriccioiban, azaz szarkasztikus, fekete humorral átitatott rézkarcaiban fedezhetünk fel, különösen „ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek címűn.”

Török Ibolya ismét csodálatos érzékenységgel lehelt életet a márványtömb merev hasábjába. A kőzet sarkából kihasított érdes felülettel a nemes anyag lélegezni kezdett. Az élet egy gyönyörű virágzó orchidea szálban öltött formát, amely lágyan a márvány oldalába simulva lelt tápláló otthonra. Mintha márvány testén ejtett seben új élet sarjadna.

T. Szabó Magda absztrakt tájképén a középre összpontosított energia robbanás szenvedélyes érzelmeket, és a felemelkedés vágyát közvetíti, nem e világi hangulatot tükröz. Ez a spirituális dimenzió kap szárnyra a főnixmadár alakjában, amelyet Magda a tűz égő vörösének és a víz hideg kékjének feszültségéből formált meg.

Ó, ha azok a falak mesélni tudnának… szokták mondani, és Varga László téglafalai most mesélnek nekünk, méghozzá álomszerű családi sztorikról, a régmúlt idők kalandos eseményeiről. A régi fotók és a kopottas feliratok összemontírozott látványa műemlékké avanzsálják a képzeletbeli falakat, és valósággá az utólag összerakott történeteket, melyek kíváncsiságot ébresztenek a szemlélőben.

Új egyesületi tagként Zongor Roni bemutatkozó alkotásán egyszerre válik láthatóvá művészetének kettős ám egy felé mutató iránya, az alkalmazott grafika precizitása és a festőművészet plasztikus anyagisága. Fekete-fehér kompozíciójában a vonal, mint szervezőerő dominál, és más képeihez hasonlóan a szokatlan plakátjellegű képkivágat is női alakjának egyedi hangulatát, ez esetben eltökéltségét hangsúlyozza. 

Igen, alkotóink újra kivirágoztatták bennük rejlő képességeiket, gyümölcseik pedig jól láthatóak a kiállítótérben. Érzékelhető az odaszenteltség és az alázat, amelyet az anyagok és a téma irányában tanúsítanak, valamint a művészi megújulás képessége, amely valóban sokszor komoly áldozatokat kíván. Én szeretettel gratulálok odaadó munkájukhoz, és ezzel a kiállítást megnyitom.”

Szabó Zsófia Lilla (művészettörténész, Tomory Lajos Múzeum)

Budapest, 2023. 05. 04.

Fotók: Ruzsa István

A kiállítás megtekinthető május 31-ig.

“IV. Itt. Most.” tárlat

Kedves Alkotók, kedves Barátok és Érdeklődők!

Amikor az „Itt.Most” évente megújuló tárlatára készülök, mindig kíváncsi vagyok arra, hogy ebben az időszakban éppen mi foglalkoztatja az alkotóművészeket. Mik azok a jelenségek, benyomások, tapasztalatok, amik megérintik őket. Mi az, ami szeretne megtestesülni és formát nyerni az anyagban? Mert meggyőződésem, hogy a mű nem egyszerűen bravúros technikai fogás, nem csak mesterségbeli tudás, vagy egy kreatív ötlet eredménye, nem. Annak valamilyen oknál fogva helye van itt a világban, szeretne megtestesülni, egy részt közvetíteni az egészből. A mű lehetővé teszi, hogy megragadhassunk olyan bennünk vagy körülöttünk zajló jelenségeket, melyek túlnőnek addigi ismereteinken. Pilinszky János költő szavaival: „A művészet a bizonyíthatatlan egész kifejezése (…) a teljesség lélegzetvétele.” Igen, ilyen alkotói „lélegzetvételeket” találunk a falakon, és a már jól ismert formavilágok mellett újszerű megoldásokkal is találkozhatunk.

Feltűnő irányváltást érzékelhetünk Ágoston-Papp Mónika tálkáit szemlélve. Az angyalok, kismadarak bájos világa eltűnt, helyette a természet letisztult, organikus mintázata tölti ki a domborulatokat. Újdonsága, hogy a kerámia felülete egy festészeti alkotásnak ágyazott meg. A karcolt vonalakból létrejött stilizált táj főszereplője a fa, mint az életút, a lélek szimbóluma tárja elénk az egyedüllét állapotait.

Hasonlóan Barti Magdolna munkáin, a belső és a külső világ találkozásának egy leleményes megfogalmazását láthatjuk. Az akvarell levegős, érzelmi árnyalatokban gazdag színfoltjait a tűhegyes vonalak alakítják át bejárható helyekké. A foltok és rajzolatok ilyen együttese egy kifejezetten érzékeny, belső lényeglátásra mutat, mely a művész korábbi alkotásain is szembetűnő.

Szintén a természetből nyert impressziót Buczkó Imre, aki egy Juhász Gyula vers sorain keresztül idézi fel a szeretett személyt, az együttlét emlékezetes pillanatát, amit a cikázó ecsetvonások tolmácsolnak. Elhagyva a földi tájakat, régi témájához, az Univerzumhoz tért vissza Orion kardja című képén. Az égi vadászként ismert csillagkép ezernyi apró fénypontját és a kavargó, színpompás ködöt bravúros technikai tudással ragadta meg, melyben jólesően elmerülhetünk.

Csillagokkal találkozhatunk, de máshogyan, Baranecz Katalin akril képén. A pasztózus, harsány festéknyomatokkal tarkított, strukturált festményen tekintetünk fókuszában, csillagkörök és ginkgo biloba levelek kerülnek, melyek a geometrikus alakzatokból építkező közeget felszakítják, s egyúttal az arany dicsőséges, szakrális színét hozzák magukkal. A kép hirdeti: térjünk vissza a természethez, az éghez, álmainkhoz!

Frömmel Gyula ismét egy elvont fogalom absztrakt leképezésére tett kísérletet. Az idő, mely óceánként vesz körül bennünket, képén különböző minőségű faktúrák, mintázatok, lendületes vonások együttes jelenlétéből alakul ki. Mindkét festményén a teret egy masszív tömeg szakítja át, melynek fragmentumai letűnt korokat idéznek, sötétlő örvények, és emberi alakok emelik ki a síkból, akár egy kincset, melyre most leltek rá.

Garamvölgyi Béla apró tájkivonataiban érdekes megfigyelni, ahogyan a látképek főbb erővonalai, tömegei, és a színárnyalatok rétegződése, egészen eltérő, változó érzelmi töltettel rendelkező karaktereket hoznak létre. Akár a Gödöllői dombság, akár a Balaton felvidék a kiindulási pont, mindegyikben egy-egy esszenciális részlet mutatkozik meg a valóságból, mely egy hosszan érlelt, belső alkotói folyamat eredménye.

Gedeon Irén a korábbi alkotásairól ismerős, egyedi technikájával az emberi létezés esszenciális tartalmát sűrítette az anyagba. Különleges, ahogyan az archaikus, vöröslő, barnás színárnyalatokban, újabb és újabb témákat kelt életre. Így például a buddhizmus által tanított „bardo”-t- avagy a köztes lét állapotát, melynek szüntelen áramlását megállítani nem lehet, csak a pillanat megragadható. Ez a megfordíthatatlan, folyamatos átalakulás és a pillanatok tovatűnő pontjai, amelyet az alkotó értő lélekkel megelevenít a vásznon.

Hatvani Orsolya egyvonalas rajzainak ereje a redukált, lényegi kifejezésben rejlik, mely szimbolikus jellé lényegíti át a súlyos, olykor bonyolult érzelmi állapotokat. A jel könnyen leolvasható a stilizált emberi alakok kéz vagy testtartásából, hiszen abból az ősi, archetipikus tudásból táplálkozik, mely az évezredek során belénk kódolta a test mozdulatainak jelentését. Ilyenformán az alkotó ezt az ősi tapasztalást idézi fel.

Nagyfokú alkotói ösztön és alázat kellett ahhoz, hogy Ilku János a megpenészedett régi diákat, ne megsemmisült daraboknak tekintse, hanem a természet által újraformált műalkotásoknak. Valóban, ahogyan ő mondta, természetből hozzá szegődött „alkotótársai” izgalmas formákat és alakzatokat hoztak létre a több mint 40 évvel ezelőtti képeken, ezáltal újabb jelentésrétegeket és asszociációik sorait fedezhetjük fel figyelmes szemlélésük során.

Kolláth Mariann az éjjel titokzatos élővilágának ábrázolása mellett az entrópia fizikai fogalmát képezte le vizuálisan a vászon nyers anyagán. Az entrópia egyik meghatározása szerint a spontán folyamatokban a rendezetlenség növekszik, az energia szétszóródik. Ha a festő kezének öt ujját, öt felé húzza az ösztön öt kismadara, vajon a törvényszerű szétszóródásból keletkezhet-e műalkotás?

Újra egyéni mitikus birodalmába vezet be E. Kottek Péter, ahol mitologikus lények, titánok, lovagok és az univerzum ismeretlen bolygói naturalisztikus hűséggel mutatkoznak be előttünk. Az időben létezés és a kitörés lehetőségének kérdéskörét ugyanígy saját univerzumának önálló szimbólumaival jeleníti meg, ahogyan az ember változatos megnyilvánulásait is, groteszk, hibrid lények formájában ragadta meg. A szürreális világok közötti kapcsolat, a művész kézjegye, önmaga manifesztációja az apró fekete alakban.

Kurucz Ferenc természethez fűződő szoros kapcsolata ezúttal egy általa kevésbé használt technikában nyert formát. Az akvarell könnyedsége, és lebegése, leginkább az Őszi fények című munkáján tűnik szembe, ahol a fák közé beszűrődő gyöngéd napsugarak, titokzatos atmoszférát hoznak létre a tájban. Az alkotásban a Lélek érzékenysége és törékenysége lelt visszhangra.

Lenkes Ildikó komolyan vette a művész társadalmi felelősségvállalására vonatkozó feladatot, amikor fotószerű hűséggel megfestett alkotásával a környezetszennyezés, azon belül is, az élővizek szennyezésére hívja fel a látogatók figyelmét. A magas szintű esztétikai élvezetet nyújtó képben felbukkan a játékosság, mintha röntgenszemüvegen keresztül néznénk át a nejlonzacskó csillogó anyagán, miközben tudjuk ez a valóságban elszomorító látványt adna.

Mayer Irén a kubisztikus formavilág felé fordult Ózdot és Egert ábrázoló városképein, bár a látvány nem széttöredezett síkokból épül fel, inkább témaválasztásában és összhatásában közeledik a geometrikus megoldásokhoz. A váltakozó színekben felbukkanó épületrészek, és természeti motívumok ritmikus tagoltsága, vidámságot, játékos hangulatot kölcsönöznek a ceruzarajznak.

Nagy Ernő a velencei óváros titokzatos, sejtelmes hangulatát idézi meg az épületek, terek valószerűtlenül összemosódott részleteiben, melyek a helyszínen kialakult benyomásokat, érzelmeket tolmácsolják. Az expresszív, virtuóz vonalvezetés és az élénk színekben tobzódó felületek érzékletesen közvetítik azt a töménytelen gazdagságot és romantikus miliőt, amely Velence sajátja.

Hasonlóan a víz városába kalauzol minket Oszter Dezső, aki az impozáns épületek és a víztömeg mentén ragadta meg Velence szépségét. Könnyed ecsetkezeléssel felhordott impressziói, szűk képkivágatokban jelennek meg, az atmoszférát a vízből párolgó, nedves levegő uralja.

Hol összesűrűsödő, hol lebegő, lendületesen áramló vékony vonalhálókból szövődnek Ruttkay Sándor emberalakjai. A pasztellkréta sejtelmes rajzolataiban idős emberek különböző arcai tűnnek fel. Karakteres vonásaik olyan könnyedséggel kapcsolódnak egymásba, mintha egy folyamatosan írott, kalligrafikus szövegről lenne szó. Az ábrázolt személyekben jelenlévő érzelmi feszültséget bravúrosan láttatja az árulkodó gesztusokkal, a beszédes kezekkel valamint néhány hangsúlyosabban húzott vonallal.

Schmidt Gabriella visszatért az általa oly szívesen ábrázolt női archoz, mely ezúttal a teljes vásznat kitölti. Az aprólékosan kidolgozott érzékszerveket, gondosan körülhatárolt kontúrvonalak emelik ki. A vöröslő haj és a sárgás ajkak az egyébként szürke tónusokban játszó, szuggesztív alkotás főszereplőivé válnak, a femme fatale, azaz a végzet asszonyának vonzerejét sugározzák.

Siklós Péter ismét egy szenvedélyes jelenet extatikus pillanatának megörökítésében jeleskedett. A férfi és nő között izzó érzéki vágyat elementáris erővel ragadja meg, a sötétből kivilágló testek párhuzamos mozgásával, az egymásra felelő arcjátékokkal, illetve a fény-árnyék kontraszt kitűnő alkalmazásával.

Török Ibolya szobrászati alkotása egyetlen kőtömbből kifaragott, mégis két egymásnak feszülő, lágyan ívelődő alakzatra bomlik, mely két Lélek között létrejött megismételhetetlen pillanatot önti a félmárvány maradandó anyagába. A tardosi vöröskő rendkívül izgalmas mintázatai, a csiszolt felületén koncentrikus körök valamint a horzsolásra emlékeztető nyomok kitágítják a művész által kialakított formák jelentéskörét. A találkozás életet adó érintésének továbbáramló hullámzását és az óhatatlanul kialakuló sérüléseket vélhetjük felfedezni benne.

T. Szabó Magdolna alkotótábori pillanatképei közül a plein air készült szentimrei dűlő fáját emelném ki, melyet különös lendülettel, érzelmekkel telítve elevenített meg a papíron. A vastag, pasztózus festékréteggel, és az élénk, energetizáló színvilágával a fa nyújtózó ágaiba életet injektált, nem csoda, hogy ágai szétfeszítik a kép keretét. A természet csordultig telítődik nedvességgel, élettel, a nyár bujasága érzékelhető minden részletében.

Az „Itt.Most” 2021-es tárlatán ismét egy színvonalas válogatás gyűlt össze. Láthatjuk, hogy az alkotóművészek önálló stílusviláguk megőrzésével találtak módot az újabb gondolatok, benyomások, érzések rögzítéséhez, és ezek az apró változások mind figyelemreméltóak, ugyanakkor arra is találhatunk elöljáró példát, hogy kilépve a megszokottból, a jól bevált technikai megoldásokból egészen váratlan eredmények kerülhetnek napvilágra.

Szabó Zsófia Lilla
művészettörténész
Pestszentlőrinc, 2021. 11.03.

Itt. Most. Jubileumi Kiállítás

Kiállításunk katalógusa megtekinthető ezen a címen

Kedves Alkotóművészek, kedves Családtagok, Barátok és Érdeklődők!

Nem szokványos kiállítás megnyitón állunk itt a mai este. A XVIII. kerületi Művészeti Egyesület negyedszázados történetében egy újabb fordulóponthoz érkeztünk. Az 1995-ös alapítás óta, ahogyan az lenni szokott – virágzó és sivatagos korszakokat egyaránt megélt az alkotóközösség, összefogás, közös teremtés és konfliktusok hasonló mértékben jellemezték az elmúlt esztendőket. Ez idő alatt az elnökségben többször tisztújításra került sor, újabb és újabb tehetséges képzőművészek csatlakoztak az induló körhöz, ezzel gazdagítva és színesítve az egyesület palettáját, miközben az élet vagy a személyes döntés sokakat elszólított az alkotóközösségből. Közöttünk maradt három alapító tag (Fark László, Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta, Török Ibolya) akik jelenlétükkel képviselik a kezdeti elhatározást, ami egy erős, szakmailag felkészült alkotóközösség létrehozására irányult. A formálódás olykor lassú és keserves, nem mindig jár kellemes érzésekkel, de visszatekintve a nagyobb hullámvetések, a sikerek és kudarcok váltakozása láthatóan megérlelték azokat az igazgyöngyöket, melyre talán többen vártunk. Ha vizuálisan szeretném megjeleníteni az itt és most állapotát, talán úgy tudnám legérzékletesebben kifejezni, hogy túljutva a völgyön, ismét egy kilátón, egy hegytetőn állhatunk, s ha körbe nézünk gyönyörű kilátás tárul elénk. Itt és most megpihenhetünk.

Különleges alkalom a mai azért is, mert a 25 éves jubileumot az egyesület történetében először egy önálló, saját kiadású katalógussal is ünnepelhetjük, mely méltó összegzése az eddig megtett útnak. A 30 alkotóművész 30 különböző életművet tár elénk, melyek együtt a különböző stílusok és műfajok ritka szőttesét alkotják. Nagy jelentősége van azért is, mert végre létrejött egy művészettörténeti referenciapont, amely további kutatások alapjait képezheti.  A továbbiakban az egyesület tagjait, itt kiállított alkotásaikon keresztül szeretném néhány gondolattal méltatni, s rámutatni arra, hogy mennyire kézzelfogható művészi elhivatásuk és tehetségük.

Ágoston-Papp Mónika pasztellszínekből építkező Elengedés című alkotásán a kerámiából megformázott, bájos, naiv alakzatait – a házat és az apró angyalkát – a fa, anyagában kontrasztot képező, rusztikus felülete domborítja ki, s egyben jelöli a természetes közeget, melynek az éppen elrugaszkodó kis madárka hamarosan részévé válik. A dombormű apró részletei – az égbe nyúló, könnyed házikók, a szárnyas kislány kézmozdulata, a felszállásra kész madárka, és az átellenben feltűnő fára festett párja – egy történetet mesél el nekünk, melyben személyes motívumot sejthetünk: a szülői házból kirepülő gyermek elengedését, egy egészen más mintázatokkal rendelkező térbe, ahol már felsejlik az új otthon és a társ körvonala.

A virágok belső életéről beszél festményén Baranecz Katalin, ezúttal a geometrikus formákból felépülő, az aranymetszés szabályai szerint felosztott felületen emelkedik ki filigrán, érzékeny körvonalakból kirajzolódó virág kompozíciója, mely a szirmok aranyló színeivel tökéletesen ellensúlyozza a háttér tompa szürkeségét.  Ilyen élmény lehet, amikor egy borús napon, virágzó kertre nyílik ablakunk.

Barti Magdolna ismét egy történetbe avat be rendkívül tömör digitális képén keresztül. A finoman egymásra vetített, halványan derengő fotórészletek sajátos együttállásából kibontakozó narratívában, a természeti formák, felületi mintázatok adják a rejtekben mozgolódó történet metaforáját. Ezek az érzékenyen egymásba áttűnő, mikroszkópikus nagyításban látható kavargó növényi részletek lilás-barnás árnyalataikban az elmúlás, az elbomlás, míg a zöld csíra valami új megszületését képviseli. A kollázs misztikumát éppen ezek az intenzív színek szokatlan együttese adja.

Buczkó Imre úgy festette le édesanyját, ahogyan csakis egy gyermeki szem örökítheti meg. A barázdák, gödrök és ráncok érzékelhetően hosszas, alapos megfigyelés után rajzolódtak ki az öregasszony arcán, ez a realisztikus törekvés ugyanakkor végtelen gyöngédséggel, tisztasággal vegyült. A képen az édesanya elsuhanó tekintetében tükröződik egy idős lélek élettörténete, melynek valóságát a kabát és a kendő teljesen körülburkolják. Ennek párdarabján az akvarell oldott lágyságában sejlik fel a megfeszített Krisztus szomorú arca, benne a szeretett és nagyra becsült édesapja és az elvesztett ország darabok fájdalmas emléke.

E.Kottek Péter a szív egyetemes jelképét, mely a szeretet, szerelem szimbolikáját rejti magában, egyéni elgondolása alapján 9 erényre osztotta fel. Mindezek saját képzeletbeli birodalmában gyakran felbukkanó fantasztikus lények köntösében láthatóak, így: az erotika karmestere kifeszülő női testben lép működésbe, az érzelmek harangozója szürreális tájban a zongora billentyűin ad hangot, a hét lélek őrzője, óriási szárnyaival védi az ereket idéző fákat, a misztikumok tudója három mitologikus élőlényben testesül meg, az értelem a vizek felett, védett helyen bontakozhat ki,  a vonzás erőforrása hárfa dallamban szólal meg,  az univerzumi kapcsolat kilép a szív körvonalaiból,  az élet teremtőjét egy dúskeblű női alak szimbolizálja. A ritmus pedig, szelepként működik, minden középpontja, s szabályozó helye, mely ősi kereszt formájában jelenik meg. Ahogyan legtöbb festményén az élénk színekben tobzódó képen is manifesztációként jelenik meg a művész, így válik az univerzumban megnyilatkozó titkos tudás szemlélőjévé.

Fark László grafikája a kézi rajznak egy olyan digitális átirata, ahol az egymástól elcsúsztatott központok vizuálisan kettős térérzékelést hoznak létre, az idő kitágulását, a címben jelölt időutazást érzékeltetik. Egyik fókuszpont a koncentrikus körök céltáblát idéző középpontjában, másik a női akt oldalra pillantó tekintetében található, s az absztrakt, szürreális formák kavargásában a modell esztétikus alakja vonzza mélységbe szemünket.

Frömmel Gyula festményén óriási feszültség, remegés, hangnélküli robbanás érzetét gerjesztik a szálkázott, töredezett ecsetvonások. A zaklatott mozgás és az ellentmondást nem tűrő stabilitás egyszerre jelentkezik a képen, mintha az érzékelt áramlást egy ékszerű sárga tömeg állítaná meg. Ez a mű epicentruma, innen, átlós erővonalak mentén építkezik a kompozíció.

Apró tájkivonatokat, finom párlatokat hoz elénk Garamvölgyi Béla, egymás mellett, akár egy ékszersort. Ezek a láncolatként egymásba fűződő tájnaplók lényeges eszközként szolgálnak arra, hogy láttassa a természetben rejlő pompás témákat, a fények-színek-kontrasztok bőséges repertoárját, másrészről leképezi a léleknek azon érzékeny mozgásait, amelyet ilyenkor maga a művész tud csak megragadni ebben a formában, mondhatjuk, miliméterről-miliméterre halad az ecsettel és a gondolattal is.

Gedeon Irén kiállított táblaképein a totális feloldódott létállapot harsány, élénk színvilága egy traumatikus pillanat, egy masszív támadás sötét, vértől és fájdalomtól izzó árnyalataival képez erőteljes kontrasztot. Míg Elisyum gondtalanságában a könnyed, mozaikszerű elemek áramló mozgása az örömöt, a könnyedség érzetét hozza, mintha az alkotásnak nem lenne súlya, s bármikor elemelkedhetne a paravánról, addig a Massive Attack tömör, vöröslő-barnás lecsurgásai szinte beleégnek a tekintetbe, s a sötét keretezéssel akár egy kitörölhetetlen nyom, egy tragédia, beletapadnak a paraván felületébe.

Nagyapám sapkája című festményén Hatvani Orsolya családi gyökereinek fontos mozzanataiba avatja be a szemlélőt. A batidai tanyavilág, féltett gyermekkori emlékek hangjai, ízei, illatai elevenednek meg a monokróm, mégis igen gazdag fehér színeket tartalmazó alkotáson, ahol a tanyasi miliő ezerféle árnyalata és a szeretett nagyapa emléke egy szimbolikusan összesűrített képi megfogalmazásban tárul elénk. A háttérrel szinte egybeolvadó szavak egyenletes mintázata idézi azokat a tájszólásban elhangzott kifejezéseket, melyek a művészt gyermekkorában mindennaposan körülvették a nagyszülők környezetében. A kispad, szimbolikusan őrzi a nagyapa helyét, ahol szokása szerint üldögélt, szemlélődött, az örök védjegyévé vált micisapka pedig vörös mementója egy letűnt világnak, amely vele együtt távozott.

Hoós Jenő fekete-fehér drámai fotóján meghökkentő lényeglátásával láttatja a küzdelem valódi mibenlétét. Az életből kivágott pillanat szinte sorszerűen tárult elé, amikor a pécsi Havi-hegyen magasodó Korpusz alatt a meredek sziklafalon megjelent egy felfelé kapaszkodó hegymászó. A képet teljes egészében betöltő sziklafal válik a kompozíció uralkodó elemévé, s általa kapcsolódik a megfeszített Krisztus fájdalmas útjához az Ember, aki tovább viszi a Megváltó művét, hasonlóan bízva a feltámadásban.

Ilku János tőle szokatlan témával szerepel a tárlaton. Fotóján a képi és szöveges elem együttszerepeltetése egyfajta illusztratív értékkel bír, s az összetett jelentést árnyalja. Egy olyan momentum megragadásáról van szó, mely átmenetet képez a valóság és a színjáték között. Ez a furcsa kettőség Barbinek Péter színművész személyében testesül meg, aki Gróf Batthyány Lajos búcsúlevelének felolvasása után még mindig a megrendítő mondatok hatása alatt áll, azonosulva a vértanúval, akinek méltatlan kivégzése felett érzett fájdalmát feleségének tolmácsolja. A hosszú exponálás eredményeként létrejött elmosódott körvonalak, a megrendült színész folyamatosan változó érzelmeit adják vissza, aki gondolataiban még a megszégyenítő halál előtt áll, s lassan tér vissza a valóságba.

A perzselő hőség ragyogó fényei, a virágzó, lüktető természet színei és hangjai elevenednek meg Kolláth Mariann nyári pillanatképein. Az összetartozó festménypáron az alapozatlan vászon, a len naturalisztikus színeinek és faktúrájának köszönhetően egészen egyedi megjelenést kölcsönöz az akrillal felvázolt aranyló búzakalászoknak, a pipacsnak és a szegfűnek, a madárkának, úgy, hogy szinte tapintani lehetne őket. Ennek a merész technikai megoldásnak köszönhetően a finom, aprólékosan kidolgozott élővilág kiugrik a térbe, s minden műviséget levetve mintha élővé változna.

Koscsó László alkotói kísérletezése folytán továbbra is a grafika és a festészet műfaji határain mozog, melynek technikai megvalósítását grafikusi vénájából eredő precizitása segíti. Monokróm táblaképén az erdei fákon számtalanszor előforduló vésett jelek, írások a fáról, mint hordozó felületről leszakadtak. A fák derengő körvonalaival háttérben, a megfejthetetlen kódok, betűk halmaza, önálló entitásként alakítják a vászon felületét, s új vizuális értéket nyernek, létrehozva egy eredeti környezetéből kiemelt erdei üzenőfalat.

Télen a hideg fények, borongós, ködös levegő ül az egész tájra, megváltoztatva az árnyékokat, színhatásokat. Kurucz Ferenc ezt a lilás-szürke ködfoltos téli reggelt örökítette meg, ahogyan a nap meggyengült fénye halványan megvilágítja a látóhatárt. Főszereplővé egy kiszáradt, ágaival felfelé meredő fagyökeret emelt, amely jelzi a természet halálát, miközben a háttérben a derengő zöld színfolt a megújulást készíti elő. Elgondolkodtató témát fest meg az Időgép című alkotásán, ahol XXI. századi környezetben, harsány színekben elevenednek meg a XVI. századi flamand festő, Pieter Bruegel híres koldusai. A monokromitásba öltözött modernkori környezet árulkodik arról, hogy elidegenedtünk az élettől, saját magunktól, a művészettől s leginkább a szegény, rászoruló emberektől – akik bár színes maskarájukban, gnóm testükben feltűnőbbek nem is lehetnének, ügyet sem vet rájuk a digitális élvezetektől elkábított ember.

Lenkes Ildikó diplomamunkájának továbbgondolásaként, ismét nem esztétikai megjelenésű, eredetileg praktikus funkcióval rendelkező QR kódokat festett, melyeket úgy ábrázolt, hogy azok nem csupán egy okos eszköz számára, hanem az emberi szemnek is értelmezhető képi értéket nyújt. Saját önarcképét rejtette el a barkódokban, úgy, hogy a sötét és világos értékeket meghagyva felismerhető marad a kód, és a portré is kellőképpen érvényesül. Tovább játszik a tárgyak adta lehetőséggel legújabb alkotásán, ahol egy monumentális teafilter, röntgensugárral átvilágítva a benne rejlő, színes, izgalmas gyermekjátékok által nyújt esztétikai élményt.

Különösen aktuális kérdés a járvány idején, hogyan lesz ezután? Vajon egyre inkább a virtuális világban kényszerülünk majd élni, ahol egy nálunk okosabb mesterséges intelligencia gondolkodik majd helyettünk, talál nekünk társat, esetleg végzi el a munkánk jelentős részét? Valóban visszaszorulnak a személyes találkozások és elavulttá válnak az offline események? Ez a jövő? ismételve Lizák Pálma elektorgráfiájának címét. Az alkotás már műfajában utal a technicizált társadalomban létrejött változásokra, ahol egyre több lehetőség adódik a digitális alkotások elkészítésére. A kétségkívül dekoratív és lenyűgöző összetettségű számítógépes rendszerek elektronikus pályái, kísértetiesen idézik az emberi idegrendszert, hideg kékjeiben azonban inkább egy kihűlt valóságot fedezhetünk fel, egy avatar világot, ahol minden másolat, redukció.

Mayer Irén következetes és kitartó munkájának gyümölcse az egyetlen képi egységgé összeálló Évszakok című ciklusa, melyet 4 éven át készített. Tavasz, nyár, ősz, tél állandó körforgása a jellegzetes színek és fények változásában jut kifejezésre, ehhez a rokon kompozíciós témák nyújtanak szilárd alapot. A fák lombkoronája, vagy gyökérzete az évszaknak megfelelő állapotukban – harsogó zöldekben, vibráló sárgás zöldekben, mély vöröses barnákban, és fakó szürkés fehérben – hálózzák be ágaikkal a rendelkezésre álló teret, akár egy pókháló. A természetes vegetáció esszenciális kivonatában fürödhet meg tekintetünk.

Az akvarell elomló lágy színeiből, s egészen apró, érzékeny gesztusokból épül fel Nagy Ernő fiktív tájképe, ahol a fák kusza ágai, a föld egyenetlenségei, s a légkör havas talajban visszhangzó változásai, a kiszélesített perspektívának köszönhetően egy valóságos térbe invitálnak be minket. Az alkotás gazdag színhatásokkal dolgozik, frissességet áraszt, amit a levegős színfoltok és a sűrűbb ecsetvonások összjátéka hoz létre.

Realisztikusan megformált portréban mutatja be önmagát Oszter Dezső, beszédes arcvonásai árulkodnak gazdag érzelemvilágáról, múltbéli küzdelmekről és reményteli, boldog pillanatokról. Egészen más hangulatú Mediterrán című alkotása, ahol az erőteljes fény-árnyék kontrasztok érzékeltetik a déli légkör nyomasztó melegségét, és vakító, éles fényeit. A vertikálisan kivágott utcai látképen az épületek nyílászárói, kiszögelései ritmusba tagozzák a megragadott színárnyalatokat.

Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta egyedi kézjegyét hordozó, kavargó vonalak sűrű szövedékéből – akárcsak a fakéreg követhetetlen barázdáiból – rajzolódik ki a két emberi arc: nő és férfi szorosan összefonódó, komplementer színekben megformált kettős portréja. A két nem örök összetartozása, s egymással vívott harca, szerelem és elválás ősidők óta kimeríthetetlen témája feszíti szét a kép kereteit, s kap végső nyomatékot a bal alsó sarokban megjelenő fa párban – mintha Gitta korábbi alkotását Philemon és Baucis házaspárt idézné.

A kerítés – ami elválaszt, mégis összeköt, embert és természetet egyaránt – sejlik fel Rumi Rózsa akvarell alkotásán. Míg a kép alsó sávjában szétválasztó elemként funkcionál, feljebb haladva a növényi vegetáció burjánzó nyúlványai menthetetlenül összeforrnak, miközben a smaragd zöld és a magenta komplementer színfoltjai szép harmóniában egészítik ki egymást.

Bámulatos, ahogyan Ruttkay Sándor finoman szőtt, hol plasztikusan sűrű, hol lebegő vonalhálóival egy összetett mozdulatsor minden részletét könnyedén megragadja. A zsákmány elejtése pillanatában ábrázolt nagy vadász bravúrosan megrajzolt kezei, illetve az áldozatára fókuszáló tekintete egy tökéletesen megkomponált, átlós irányú narratívát hoz létre a síkon, melynek kezdőpontja a görcsbe rándult kéz, végpontja a zöld gyík. Így teszi lehetővé, hogy a szemlélő is érzékelje azt a feszültséget, melyet a nyíl összpontosított kilövése létrehoz.

Schmidt Gabriella festménye felfogható egyfajta vizuális kísérletként is. Megfigyelhetjük, hogyan bontja fel egy perspektivikusan ábrázolt szobabelső sarok megjelenését, két amorf mintázatú ívelt elem. A kék alapon előtűnő fehér és piros alakzatok optikailag elvonják a tekintetet, az önmagában háromdimenziósnak érzékelt térről, ezáltal a mű síkbelisége válik hangsúlyossá. A színek összhatásukban egyensúlyt, természetes szabályszerűséget hordoznak, mégis a szögletes részletek találkozása az ívelt formákkal egyfajta feszültséget generálnak.

Siklós Péter szinte kultikussá vált alkotása, a Vendetta, ahol a vérbosszú üzenete szinte a brutalitás erejével ragadja meg a szemlélőt. Az előadás kontextusából kihasított alak, kifejező gesztusaival a megtorlás vízióját közvetíti. A fotóművész kiélezett érzékeiről árulkodik, hogy a színpad felfokozott hangulatát az utólagos színkezelés segítségével teszi jelenvalóvá. A magasan szaturált kék és piros színárnyalatok a vér és a halál vizuális asszociációját hívják elő. Előszeretettel ábrázolt részlete, a Rómeó és Júlia színdarabból, a szerelmespár testének extatikus egybeforrása, ahol a testek ellentétes irányú mozgása, a szerelmi gyönyör mámorának legkifejezőbb pillanatát közvetítik.

Soltész Melinda az üveget legszívesebben szabadon fújva és alakítva hozza létre, kvázi alkotótársként kezeli, megőrizve annak lelkét. Ahogyan az üveg a természeti erők mentén formálódik és alakul, egyfajta misztikumot is hordoz magában, hiszen nem az alkotó irányít, ő csak szemlélő, egy közös meditáció résztvevője. Ilyen a felhőbodorítók néven szereplő üvegmunkája. A ritka anyagból, üveghutában szabadon alakított forma, királykék színével és a meséket idéző ónfehér felhőpamacsaival egy olyan kultikus tárgy alakját öltötte magára, mely az égbolt véletlenszerű légköri jelenségeit egyedi módon képezi le az üveg anyagába, s amely képző- és iparművészet határán mozog, de valójában fölöttük áll.

Szabó Magda képzeletében élő szentendrei imázs képén a tervező konstruktív építkezése és a művész belső fantáziavilága harmonikus kölcsönhatásban érvényesülnek. A könnyed játékossággal újrarendezett épületek, tetőszerkezetek és tornyok dinamikus formái a zenei ritmusokhoz hasonlóan váltakoznak, tagolják a zsúfolt teret. Az ívelt vonalvezetés és a mesébe illő színvilág bűbájt és kedvességet kölcsönöznek a városképnek. Ugyancsak az épített környezet válik főszereplővé Montenegró című alkotásán. A tornyokban, burjánzó növényzetben, s a kis államot szimbolizáló, jelképes tárgyakban tobzódó tér, zsúfoltságával és buja részleteivel a mediterrán paradicsom élvezetekben gazdag, felszabadult hangulatát hozza elénk.

Tasnádi Szandra lendületesen ívelődő, organikus alakzataiból, egy farkas test jellegzetes részletei bontakoznak ki. A bronzból öntött elemek tulajdonképpen egymás irányát és lendületét határozzák meg, egymásból születnek meg. Így egészíti ki a felfelé ágaskodó, farkast idéző stilizált formát, a hosszanti irányba elnyúló lábakon álló alakzat, melyek együttesen az élőlény kétirányú mozgását, érzékelhető energia áramlását teremtik meg.

Tóth Anna alkotásán kísérletet tesz arra, milyen, amikor két, síkban ábrázolt háromszög egymást átszelő metszete, a térbeliség hatását kelti a vásznon. A hengereléssel, akril spray-vel és maszkolással létrehozott festményen a valóság egy absztrakt szeletét szakítja ki a térből, melyben a háromszögeket átlósan keresztező hosszanti felhasítások az alakzatok tünékenységét, a térbeliség feldarabolódását idézik elő. Az élénk, neon színekben vibráló, síkbeli formák érzékeny áttűnése, a különböző térrétegek egymás alá és fölé rendelt megjelenését teszik lehetővé.

Török Ibolya a tömör márványtömbből egy puha, lágyan ívelődő, organikus alakzatot hozott létre, mely kifelé nyújtózó, homorú felületeivel szinte elrugaszkodni, elrepülni látszik az őt tartó gránitkockáról. Ezt a felfelé irányuló, átlós irányú lendületet az anyagban futó sötétebb erezetek hangsúlyozzák. A szárnyakat, vagy kitárt kezet idéző forma középső hajlatából kis réz madárka bukkan elő, szárnyai mozdulatával az otthont adó márvány erővonalait ismétli.

Az itt felsorakozó alkotások tanúbizonyságai annak, hogy a 18. kerületi Művészeti Egyesület szőttese igen gazdag, sokszínű, és elismerésre méltó művészek alkotják közösségét. Láthatjuk, hogy, milyen, amikor munkásságuk legjavát szemlélhetjük együtt: a művészet egyenletes élvezetében részesülhetünk, méghozzá úgy, hogy az életről egyaránt tanítanak minket, ha kicsit jobban odafigyelünk a bennük rejlő tartalomra.

Szabó Zsófia Lilla
művészettörténész
Tomory Lajos Múzeum

 

Budapest, 2020. 11. 05.

 

A megnyitón készült felvételekért köszönet: KBKH munkatársai, Katona Lucia, Siklós Péter

Frömmel Gyula – Triptichonok és többszörös képek

Meghívó

A GALÉRIA ’13szeretettel  meghívja Önt 2019. április 26-án,
csütörtökön 18 órára Frömmel Gyula festőművész
Triptichonok és többszörös képek című kiállításának megnyitójára.

Megnyitja: Dr. Feledy Balázs M.S. Mester-díjas művészeti író.
Közreműködik: Draskóczy Zoltán gitárművész

A kiállítás megtekinthető 2018. május 26-ig.