A XVIII. kerületi Művészeti Egyesület és a Szabad Alkotók Köre 2. Itt és Most Tárlat című közös kiállításának megnyitó beszéde
Kondor Béla Közösségi Ház (Budapest, 1181, Kondor Béla stny. 8.) 2019. november 7- december 1.
Itt és most valami összeáll, itt és most valami széthullik, leginkább a múltba nézünk, vagy a jövőbe, de mikor vagyunk jelen itt és most? Kincset ér az, ha az élet bármely szakaszában jelen tudunk lenni. Befogadni a jelen pillanatot, és megengedni, hogy ami éppen van, az lehessen. Azt hiszem fontos ízlelgetni a jelent akár szűkebb akár tágabb kontextusában. Körülnézni a bennünk és kívülünk zajló eseményeken és levonni a következtetéseket. Ha merünk beletekinteni az itt és most jelenvalóságába, egészen új aspektusait fedezhetjük fel a Létnek, amelyben olykor feloldódunk, lebegünk, olykor megfeszülünk súlya alatt.
A XVIII. kerületi Művészeti Egyesület és a Szabad Alkotók Köre folytonosságát adhatja a gesztus, amellyel az alkotók az itt és most hívószóra felelve évről évre vállalják azt, ahol művészi pályájukon tartanak. Műalkotásaik az aktuális létállapotaik egy-egy lenyomatai, melyek ihletettség, alkotókedv, lelkiállapot vagy éppen technikai felkészültség függvényei szerint változnak. Színes vagy fekete-fehér, absztrakt vagy naturalista, burjánzó vagy gesztus értékű, megnyugtató vagy felkavaró. Mind egy-egy felkiáltójel lehetne ahhoz, ahogyan a kiállítóművészek ma képviselik magukat.
Lach Sándor hét fő bűn című akril képén kevélység, kapzsiság, bujaság, irigység, torkosság, harag és lustaság ölt testet. Rendkívüli energia és gondolatiság sűrűsödik össze ebben a hét szimbolikus „lényecskében” a figuralitás és non figuralitás határterületén, ahol az ember belső világa naturalisztikus köntösben tárul elénk. A bebábozódott hernyókra vagy megkötözött eltorzult emberi testekre emlékeztető amorf formák szimbolikus jelekkel mutatnak rá az egyes bűnökre. Ha a kötelek lehullnak, a feloldozás után vajon milyen formát vesz a gúzsba kötött emberi test? Megtaláljae saját formáját, vagy megszokva béklyóit teljesen szétbomlik és újrarendeződni képtelen? A választ sejteti a kép Feloldozás című párdarabja, melyen a kietlen tájban lebegő amorf lényről leoldódik a vörös kötél. Tudatva, a szabadulás áldozattal jár.
Koscsó László alkotásának kiváló technikai megoldása elsőre megtévesztheti a nézőt, hogy sokszorosított grafikáról, egyedi nyomatról vagy festményről van szó. Az absztrakt és organikus elemekben megjelenő különböző textúrák természeti és emberi lenyomatokat rejtenek, melyek számtalan reminiszcenciát hívhatnak elő bennünk.
Csodálom azokat a művészeket, akik néhány egyszerű vonallal emberségünk megrendítően szép vagy fájdalmas oldalát tudják kifejezni. Számomra ilyenek Barti Magdolna és Hatvani Orsolya rajzai, akik elég bátrak ahhoz, hogy letisztult vonalaikkal feltárják aktuális gondolataik és érzéseik legmélyét, ezzel meghívva a szemlélőt egy hasonló megnyílásra.
Barti Magdolna soraiban sorsok rejlenek. Életvonalak, melyekben a sötét, vastag függőlegesek vizuális értelemben uralják a kép tömegét. Ezek a sorok szilárdak, nincs bennük törés, olykor egybeolvadnak egymással, támogatólag. Míg más sorok könnyedek, megszakadnak, eltűnnek és beleolvadnak a fehérségbe. Rejtőzködnek. A sűrű sorok együttese háló, amely megtart bennünket, vagy börtön mely bezár? Emberi sorsok melyek időről időre változnak, de egymás mellett haladnak kezdőtől a végpontig.
Hatvani Orsolya balkezes improvizációi különálló apró bolygókat alkotnak, ahol az ember önmagával valamint társaival megélt kapcsolatait követhetjük nyomon a vonalak mentén. A körbeölelő karok szervezik e bolygókörök dinamikáját és határait. A karok eltakarhatnak, és védelmezhetnek, ha szükséges kapcsolódást hozhatnak létre egymás között, és mindenképp körbeérnek.
A fa válik fő motívummá Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta rajzán, melyen a dörgicsei akácfa törzse, kacskaringós göcsörtjei a művész egyedi kézjegyét hordozzák. Az emberi vonások és a természet organikus formái ismét egybeolvadnak, önálló élőlénnyé állnak össze Gitta néni alkotásán. A burjánzó vonalak és tónusok hordozzák magukban azt az erős érzelmi töltetet, mely az elpusztult akác személyes jelentőségét sejteti.
Ruttkay Sándor kalligrafikus minőségű lágy lebegő vonalaiból építi fel az emberi test részleteit, melyek a finom mozdulatok, a mimika, és az érzelmek kihangsúlyozására szolgálnak. A sűrűsödő vonalak burjánzása plaszticitást és az alak jelenvalóságát erősítik, míg a pókháló finomságú vonalak a feltörő emlékeikkel együtt az idő egy másik dimenziójába párolognak.
Erőteljes, érzelmi kitörésnek, extázisnak lehetünk tanúi Frömmel Gyula képén, aki az absztrakt expresszionizmus eszközeivel élve ösztönszerűen használta ki a festészeti technikák gazdag tárházát: folyatás és kaparás is megjelenik, míg az ecsetvonások eruptív mintázata illetve a cím: Shakti Babalon Sutra megkerülhetetlenül hozza elénk a nemi gyönyör képi aforizmáját.
Baranecz Katalin orchideafeje az időből kiszakított felnagyított pillanatként lép elénk, szétfeszíti a keretet óriási szirmaival, így grandiozitásával nyeri meg a néző tekintetét. A szürkéből kiáramló színek az élettel töltődést jelzik.
Mayer Irén apró fénylő foltjaival egy folyamatos vibrálás érzését hívja elő, mint amikor éppen árnyékból a fényre lépünk egy forró nyári napon. A vibrációt a benyúló faágak törik meg, melyek egyúttal kiegyensúlyozzák a kompozíciót és növelik a térbeliség érzetét.
Nem csak a kőzetek, és a természet különféle élőlényei, hanem az ember is képes a teljes átváltozásra. Gedeon Irén képén az absztrakt, rusztikus képfelület apró részecskék rendszertelen sokaságát mutatja. Az átváltozás pillanatában még bizonytalan mi születik, ellenben a szimbiózissal mely játékos átfordításában színbiózis címen él tovább, ahol a színek együttélése folytán eleven szín élmény születik.
Szintén a fénnyel és a színekkel játszik Nagy Ernő sikátorokat idéző festményén. A valóságos és vizionált terek ötvözése, illetve a síkszerűség és a térbeliség bizonytalansága teszi kissé éterivé, lebegővé a képet. A színes, patchworkszerűen összeálló foltok Velence beláthatatlan gazdagságát, felhalmozott épületrészletek pedig sikátorainak izgalmas útvesztőit idézik.
Bohoczki József a végletekig absztrahált geometrikus emberi figura éles mozdulataiban fejezi ki az itt és most ellentmondást nem tűrő érvényességét. A szobor az acél kikezdhetetlen, szilárd anyagával és időt állósságával a nyers valóságot demonstrálja. Akárcsak egy archaikus vallást idéző totem, mely kijelöli a haladás irányát, és éberségre int.
Buczkó Imre önarcképe profetikus hangvételű. A vakító fehér ingben megjelenő festő az előtte álló feladatokkal öntudatosan, szigorúan néz szembe, vállalva jelenlegi önmagát. Az időskor vonásait az energikus testtartás halványítja el. Hogy a homogén hátteret valamint a kereten túli valóságot a jövőben mi tölti be annak csak a fantázia szab határt.
E. Kottek Péter élénk színekkel telített különleges univerzuma tárul fel ismét alkotásain. A titánok lakomáján fantasztikus élőlények kavalkádja áramlik végig a tripctichonon, melynek mindegyik tábláján megjelenik a művész maga sziluett formájában, mint álomvilágának résztvevője és megfigyelője. A három brácsa a világmindenség végtelen hanghullámait árasztja, melyre a misztikus világ színeivel és élőlényeivel együtt mozdul. A restaurált antik órán az idő megállni látszik, haladását a paradicsomi állapot lassítja, melyet a kékségbe öltözött víz alatti élővilághoz hasonlóan fátyolos buborékos réteg burkol, összefogva Kottek Péter képzeletvilágát.
Katona Lucia spirálisa egy belső építészeti térrel játszik, ahol a csigalépcső elsődleges funkcióját elfedve, egy új dimenzióban láttatja a teret. A fotó kompozíciója több látószöget enged meg: ha a spirális alatt állunk a magasságokba nyílik kilátás, míg ha felülről tekintünk bele, az inferno vörös bugyrait pillanthatjuk meg.
Homoki Anikónál a rétegzett üvegtömb meleg, vörös színnel telítődik. Az üveg mintha vulkanikus izzásban lenne. A titokzatos folyadék azonban nem tör ki, hanem az üveg barázdáiban áramlik szét, mint amikor a lelket melegség árasztja el. Ennek a jó érzésnek szétáradása ölt formát a jégtömbszerű boldogságkapuban is, aminek felszaggatott teteje az élet viharait, míg a zöld és a vörös színek a megújulást és a szeretetet jelképezhetik.
Lenkes Ildikó teafilterei többszörös nagyításban, negatív és pozitív fotófelvételként jelennek meg a néző előtt. Elsőre zavarba ejtő a hétköznapi tárgyak fő témává emelése, azonban a bravúros technikai kivitelezés, és a monumentalitása okán különleges vizuális értéket nyernek.
Ilku János fotóján a Hortobágyi tájegység mély tisztelete és szeretete érezhető, melynek életében többször is részese és dokumentálója lehetett. Legkedvesebb témája a magyar puszta, ahol ég és föld tükröződésében a gémeskút jelzi hol vagyunk. A végtelen horizont szépségét csak az erre érzékeny lélek tudja ilyen egyszerűségében megragadni.
Garamvölgyi Béla Tihanyban készült tájnaplója egy hosszú, kitartó alkotófolyamat eredményeként született. A félszigeten található Kráter-tó és környezete légköri jelenségeit aprólékosan rögzítette a vásznon. Figyelmes szemlélésével felfedezhetjük, miként változnak a tájat rendező fényekkel együtt az általuk közvetített hangulatok.
Schmidt Gabriella plasztikus alkotásán vertikális, horizontális, és diagonális tagolások vezetik a szemet mindig a következő fokra. A hullámkarton keskeny barázdái a felfelé futó vonal mentén a kis léptéket, az aranyszélű lépcsőfokok pedig a nagy léptéket adják.
Kurucz Ferenc örömfestőként a csatornahíd elrejtett belső boltívét is ragyogó fénnyel töltötte meg. A víz tükröződése által a kompozícióból egy teljes fénykör emelkedik ki, mely 360 fokban körbevilágítja az ábrázolt teret.
T. Szabó Magda festményein is építkezik. A szentendrei épületrészleteket játékosan rendezte újra a síkfelületen, kihasználva a háztetők, tornyok, dombok, kanyargós utcák meglepetésszerű kapcsolódását, izgalmas kiszögeléseit.
Rumi Rózsa nagyvonalakban felfestett, szinte absztraháló tájképében nem az ábrázolt táj, hanem a fényjelenség válik kiemelkedő szereplővé, mely a vidéket szinte kettéhasítja.
Tasnádi Szandra az általa olyannyira kedvelt organikus formákat most a magyar népi motívumokban elevenítette fel, némely mintát tovább gondolva, átalakítva. A kitűzőként funkcionáló s a trikolór színeiben pompázó, címeres vagy virágos kerámiai új értelmet adnak a kokárda használatának: dekoratív, időtálló kivitelezése a mindennapi viselést kínálja, ám törékenysége miatt óvni kell, akárcsak hazaszeretetünket, nemzeti érzéseinket.
Varga László kék eső című fotó összeállításán az aszfaltban megőrződött véletlenszerű benyomódások egy elrejtett világ távoli jeleiként tűnnek fel, melyekben a lezúduló eső formát nyer, ezáltal láthatóvá teszi a mintázatokat. A zöld tányér használói által válik a sorozatképek főszereplőjévé, legitimálva az elkapott pillanatokat.
Szokatlan tájrészlet fogad minket Siklós Péternél, akit leginkább a jelentős pillanatok, gesztusok, mozdulatok megörökítőjeként ismerünk. Itt a tiszai holtág természeti környezetének mozdulatlan, meditatív csendjét rögzíti, ahol a kompozíció egyensúlyát és tagolását a benyúló hajók adják.
A tudományos meghatározás szerint a rája „a tengerfenéken él, így alakja ahhoz idomult”. Török Ibolya lapos, kövön nyugvó rája szobra a pihenésben mutat példát számunkra. Külön érdeme hogy az állat puha, sikamlós testét a mészkő keménységében is sikerült visszaadnia.
A művek és alkotóik méltatását Pilinszky János gondolataival zárnám, ahogyan egykor Kondor Béla kiállítását nyitotta meg Székesfehérváron. Szavai úgy gondolom erre a kiállításra ugyanúgy érvényesek. „Igen: ma itt olyan felismerésekre nyílik alkalom, amiből bár a tompák és csak műveltek kimaradnak, a valódi érzékenység annál több bátorítást nyerhet.”
Budapest, 2019. november 7.
Szabó Zsófia Lilla
művészettörténész
Tomory Lajos Múzeum
A képekért köszönet Varga Lászlónak!