Kedves Alkotóművészek, Kedves Érdeklődők!
Újabb jubileumhoz érkeztünk. A 25. születésnapját betöltött XVIII. kerületi Művészeti Egyesület immáron ugyanennyi éve rendezi meg új szeleket hozó tavaszi tárlatát, és negyedik éve a folytonosság hívószavára gyűjtik össze a kerületi alkotók frissen készült munkáikat. Ugyan az évek során a tagok összetétele és a helyszínek többször változtak, a Tavaszi Tárlat hagyománya rendületlenül él tovább, és egyfajta állandóságot képvisel a folyamatos változásban, amire mostanság talán mindannyiunknak egyre nagyobb szüksége van. Az alkotókedv a járvány időszakában sem hagyott alább, mi több, az elvonulás lehetőséget kínált a témák, technikai megoldások és stílusvilág újragondolására, vagy folytatására. A művészeket jellemző egyedi kézjegy, és meghatározó formavilág változatlanul felismerhetőek a képekben, szobrokban, ám árnyalataiban kisebb nagyobb fordulatok tűnnek fel az egyes alkotásokban.
Ágoston Papp Mónika a tőle megszokott, a népi művészetből ismert naiv, bájos figuráival az otthonosságot, és egy varázslatos mesevilágot hoz elénk. A természetes anyagok a fa és a kerámia ötvözésében megragadhatóvá válik egy törékeny, ártatlan világ féltő szeretete, s ezzel együtt a hagyományok tisztelete.
Baranecz Katalin képein hasonlóan alakulás figyelhető meg. Az Emlékek címűn széttagolt, geometrikus elemekből felépített belső térképe vizuális súlypontját, a mindig visszatérő virágforma alkotja, míg a Lágy Ritmusok címűn egységesebb, egymásra rezonáló kisebb és nagyobb áramló formák kapnak helyet a vásznon, és a Katalinnál megszokott viszonylagos monokromitás tölti be a teret.
A pandémia tragikus valósága kendőzetlenül, szimbolikus formákban jelenik meg Buczkó Imre festményein. A 2020-ban elmaradt olimpiai játékok karikáit vészjósló vörösek fonják körbe, mégis az akvarell könnyedségével oldja a súlyos üzenetet. Olajképén ennél egy masszívabb megfogalmazásban, bolygók képében jelenítette meg a koronavírus mutáns szörnyetegeit, mintha egy új világrend kialakulásának lennénk szemtanúi.
Frömmel Gyula Az élet fonalai című akril festményén a lendületes ecsetkezelés, és az absztrakció ismerős jegyeivel találkozunk, miközben meglepő módon a figurativitás csírái bukkannak fel, és ezzel a görög mitológia Sors istennőit idézi elénk. Titokzatos, transzcendens atmoszférába nyerünk betekintést, melynek szemet vonzó plaszticitását az „alakokra” rímelő vászon darab adja.
Garamvölgyi Béla sorozatban készített tájkivonatai, párlatai első ránézésre szinte kalligrafikus aprólékossággal rajzolják fel a vidék részleteit, ugyanakkor végletekig absztrahálják is azt. Ezek az apró képek méretükből fakadóan és a lazúrosan használt olaj technikának köszönhetően a közelség, az intimitás érzetét hozzák elénk, miközben egy távoli madárperspektívában látunk rá a vidékre.
Gedeon Irén festményein stílusvilágának két arca tükröződik. Álomvárosban a harsány, élénk színekben tobzódó – az élet gazdagságát és örömét hirdető lebegő formák kavalkádja ragadja meg tekintetünket. Gondolatiságában elmélyültebb az Új világ kapuja című festmény, melyen az archaikus bevésődések tapintható közelségbe kerülnek és az erőteljes kontrasztot alkotó földszínek a térmélység érzetét fokozva, a tekintetet egy misztikus térbe vezetik tovább.
Ilku János tovább mesél a pusztáról, a Hortobágy számára kedves vidékéről, a gémes kúttal, az izzó napkoronggal és a határtalan síksággal. Lencséje objektívjét, szubjektív látomásaihoz használja, szinte együtt lélegzik a tájjal. A Sárkány tanya lilás fényeiben ég és föld egymásban fürdik, túlvilági hangulatba burkolózik. A hármas réten az élővilág mikroszkopikus nagyításában a távlatot a közelség, az összegző látásmódot a részletezés váltja fel.
Kolláth Mariann sötétből kibontakozó, titkokat feltáró, varázslatos világa eddigi munkáinak szintéziseként hat. Az aranyló színeket öltő kettős spirál, szakrális minőséget hordoz magában, ősi jelként hirdeti az élet örök körforgását, kozmikus energiák áramlását. Mintha egy ékszerdobozt nyitnánk ki, úgy tárul fel előttünk az egek és vizek élővilágának káprázatos gazdagsága.
Képzeletbeli mitikus világának szürreális tájairól visszalépve a csend birodalmában találjuk magunkat E. Kottek Péter festményeit szemlélve. Műtermének részleteiről készült sorozatában, eleven színvilágával és magvas üzeneteivel a belső terek játékos újraértelmezését láthatjuk, s ezzel rejtélyes univerzuma a négy fal között elevenedik meg.
Hátrahagyva lélekemelő naturalisztikus tájképeit, a valóság egy fájdalmasabb arcát mutatja be Kurucz Ferenc. Fagy, kiszolgáltatottság, és magány. E szavak visszhangoznak a képen, Anonymus szobra körül, amely a kompozícióval erőteljes üzenetet hordoz: a névtelenek és a koldusok emlékezetét. Bájosan játékos, ahogyan a flamand mester ikonikus ételhordóit egy jelenkori zsánerképbe illeszti. A klasszikusok megszínesítik a kortárs életet.
Barti Magdolna grafikáin a különböző minőségű rétegződések rendkívül finom harmóniája jön létre. Jelzésértékű egyenesek, foltok és érzékeny rezgésű vonalhálók alkotják egy belső világ töredékeit. Esszenciális képkivágatok ezek, amelyek természeti jelenségek és emlékfoszlányok absztrahálásaként hatnak.
Koscsó László felületi minőségeket teremt a vásznon. Monokromitásában is eleven, nagy energiákkal rendelkező sűrű vonalszövedék egyszerűen az anyag sajátos szerveződését emeli ki.
Lizák Pálma a szerelmes tavaszi hangulatot az újraalkotott digitális valóságban, végtelenül letisztult, naiv formavilágában ragadta meg. Az összetartozás jelzésértékűen látható a két alak terepmintás ruhadarabjain, melyek hangsúlyosan elválnak a sematikus, vibráló színekben játszó környezetüktől, ily módon képviselnek egy önálló valóságot.
Mayer Irén csendéletén az akril festék az akvarell levegős minőségében mutatkozik meg. Egy igazán lágy, könnyed megfogalmazásban ragadta meg a virágok hajlékony szárait, és finom szirmait, hasonlóan az üveg átlátszó, csillogó felületéhez, a tulipán a barkával együtt kristályként ragyognak.
Nagy Ernő nyári akvarell festményein éterien könnyű látványként tárul elénk a nyár békés atmoszférája. A sötét és világos ködszerű színfoltokból kirajzolódó tájelemek, bravúros módon közvetítik a művész impresszióját.
Oszter Dezső egy kevésbé szokványos, újszerű perspektívából örökítette meg a Tihanyi- félszigeten található Bencés Apátságot. Klasszikus tájképén a tikkasztó hőség vakító fehér színeiben ábrázolja az apátságot körülölelő házakat, melyekhez a Belső-tó fénylő tükrén keresztül vezeti fel a tekintetünket.
Szülőföldjét, a lankás domboldalakkal tagolt „Somogyországot” hozza elénk Rumi Rózsa, ahol ismételten az égi és a földi szféra kiegyensúlyozott jelenlétével hangsúlyozza a vidék nyugalmat árasztó légkörét. Aranyló ősz című akvarelljén ennek a harmóniának továbbélését láthatjuk.
Ruttkay Sándor virtuóz rajzkészségével és egyedi látásmódjával örökítette meg a legendás mitológiai hősök Ikarusz és Dávid emlékezetes tetteit. Szövevényes, sűrű szinte kalligrafikus vonalrendszerei pompásan adják vissza az emberi test minden egyes rezdülését, mégis a narratívát leginkább a tekintetek adják, melyekben az érzelmek igen széles skálája tükröződik.
Schmidt Gabriella madaras képein a természeti formáknak és a geometrikus alakzatoknak egy igazán érdekes összjátéka valósul meg, ahogyan egymásra rétegződésük által a képen dekoratív mintázatok jelentkeztek. A képek ékességei a kismadarak, akik megragadó jelenlétükkel a kompozíció terét élővé alakítják.
Siklós Péter a felfokozott érzelmek, szélsőséges hangulatok atmoszférájának kifejezetten ügyes megjelenítője. A jelenetek olykor katartikus magasságait és mélységeit, a színvilág erőteljes kontrasztjával, illetve a taglejtések igencsak kifejező mozzanatával közvetíti. Így például a halál és az élni akarás kettőssége, a súlyos és a könnyed mozdulatok, valamint fény és árnyék feszítő egymásmellettiségéből olvasható le.
Tasnádi Szandra a kerámia anyagának szokatlan megformálásával annak sokoldalú természetét mutatja meg nekünk. Szobrában, a deformált geometriai alakzat létrehozásával az alkotói munka során keményre égetett anyag kezdeti puhasága, és rugalmassága érvényesül.
Tóth Anna a szokásosnál visszafogottabb, tompább színvilágban megfogalmazott kompozícióin a maszkolás technikájával létrehozott különböző térrétegek totálisan felszakítják egymást, és mindinkább szilánkosan feldarabolódnak. A valóság töredezett szeleteiből alakul ki egy sajátos belső világ, amely a művész sajátja.
Török Ibolya lakonikus, stilizált alakja gyönyörű kifejeződése a múltba merülés elragadó pillanatának, amikor megszűnik tér és idő. A palástot idéző márvány kettős minősége, simasága és érdessége mintha tartalmazná mindazokat az ambivalens érzéseket, melyek a testben őrződnek életünk végéig, míg az azurit fej az emlékek sűrű szövedékének hordozójává válik.
T. Szabó Magda továbbra is az építész konstruáló látásmódjával és a művész lírai kifejezőkészségével örökíti meg a számára kedves városrészleteket. Most kiállított alkotásain azonban szerkesztő szenvedélyét félretéve csak egy-egy építészeti elemet domborított ki a valós látványból, így Szentendrei képén a kerítéskapu ívelt formái adnak dinamikát a kompozíciónak, Verőcei látképén pedig egy villa épület filigrán tornya szervezi a látvány egészét.
Végig tekintve az egyesület alkotásain, a stílusukban, a megformálásukban, az össze nem téveszthető egyediségükben jól érzékelhető a folyamatosság, állandóság. A kritikus időszakoknak hozadéka, hogy több művésznél mégis észrevehetünk egyfajta átalakulást, amely formai és technikai kísérletezésben, és az addig ismeretlen megoldások keresésében ölt testet. Az életművek érlelődésének lehetünk ilyenformán szemtanúi.
Szabó Zsófia Lilla, művészettörténész, Tomory Lajos Múzeum
Elhangzott: Kondor Béla Közösségi Ház, Budapest, 2021. 05. 07.