Kedves Alkotóművészek, kedves Látogatók!
Az immáron 20. jubileumi évét ünneplő Magyar Festészet Napja rendezvénysorozat egyre bővülő programkínálatai, és magas látogatottsága tükrözi azt a tényt, miszerint a kortárs magyar festészetnek van létjogosultsága napjaink társadalmában, és igenis igény mutatkozik az emberek részéről a magas kultúra ilyen jellegű fogyasztására. A politikai és gazdasági háborúskodásában pedig egyre inkább szükség van a művészet éltető jelenlétére. A jelenlét, mint a kiállítás érzékletes, elgondolkodtató hívószava, ernyőként gyűjti egybe a XVIII. kerületben megrendezett tárlatokat. Érdemes a kifejezésnek többirányú megközelítését látnunk. Egyrészről itt szó van a kerületi művészek jelenlétéről, arról, hogy színvonalas műalkotásaikkal képviseltetik magukat nem csak szűkebb környezetükben, lokálisan, hanem tágabb, társadalmi szinten is, bekapcsolódva a hazai kortárs művészeti szcéna áramlatába. Másrészről általánosságban a kortárs magyar festészet jelenlétéről, amely a létezés igazságainak, a szépnek és a jónak felmutatásával formálni képes jelenkori társadalmunkat, még ha ez az alakulás olykor annyira lassú, mint ahogy a víz kimunkálja a kövek alakját.
A Magyar festészet napja keretei között tulajdonképpen értékteremtő s értékmentő munka zajlik a magyar festőművészek határokon túlmutató alkotóközösségének együttes erejével, akik stílus különbözőségektől, és elért eredményektől eltekintve közösen kívánják megmutatni az élő magyar festészet sokszínű arcát, kontinuitást adni a magyar festészet történetének és felmutatni azt, hogy a teremtés, az alkotás rendületlenül zajlik ma is. Még a 21. század őrült, technicizált valósága sem tudja feltartóztatni ezt a felbuzgó teremtő energiát.
Az ilyen csoportos tárlatok, mint a mai, évről évre lehetőséget kínálnak arra, hogy lássuk, a kortárs trendek alakulásától függetlenül, érvényes és aktuális művészetről beszélhetünk mind a realisztikus, természetelvű, mind az absztrakt, fogalmi műalkotások esetében is. Mert úgy gondolom, hogy túllépve a progresszió és a tradicionalitás kérdéskörén érvényes, és értékes mindegyik mű, amelyet a festő alkotóképzeletének és mesterségbeli tudásának segítségével, érzelmeit és belső lelki mozgásait kifejezve érzékletes formában jelenít meg hordozófelületen.
A Kis-Kép Tárlaton, ahogyan neve is tükrözi, immár második éve kisméretű képeken keresztül kaphatunk széles horizontú áttekintést a kerületi kötődésű alkotók egyéni stíluseszközeiről, művészi világlátásáról és törekvéseiről. Találkozhatunk már ismert, a kerületben sok év óta kiállító alkotóművészek festményeivel, de olyanok is bemutatkoznak, akiket eddig nem láthattunk a helyi kulturális intézmények falain. Az alkotók közös érdeme, hogy megmutatják, kis formátumban is lehet nagyot alkotni, súlyos tartalommal és erőteljes vizuális értékkel. Izgalmas megfigyelni, ahogyan az alkotói sokszínűségnek köszönhetően, a festmények már-már a művészettörténet jelesebb stíluskorszakait vázolják fel, különféle téma variációkban, melyek több helyen érintkeznek egymással. Különösen érdekes például a táj, a természeti látvány megjelenítése az egyes műveken: a plein-air villódzó fény-árnyék játéka, a naturalizmus aprólékosan kidolgozott részletei, a posztimpresszionizmus formabontó színkezelése valamint az absztrakt expresszionizmus lendületes gesztusai egyaránt felbukkannak a vásznakon, s mindegyik a maga egyedi stílusvilágával, önálló hangnemében emeli ki a természeti látvány szépségét. Arany Gusztáv éles, vibráló fényhatásokban, Kurucz Ferenc tömör, súlyos anyagiságában, Szabó Regina áramló, atmoszférikus fátyolban, Oszter Dezső vázlatszerű színreflexekben, Barti Magdolna átsejlő, érzékeny színfoltokban, Garamvölgyi Béla dekoratív, míves finomsággal ragadja meg a táj egy-egy aspektusát.
Hasonlóan esztétikai élvezetet nyújt és plasztikusan tapintható Molnár Péter apró vonalakból gondosan felépített képszerkezete, Ludmann Mihály szenvedélyesen hullámzó, ösztönösen kialakított kompozíciója, vagy Frömmel Gyula zenei áthangolásból született tájfantáziai. Utóbbi festmények sodró mozgalmasságához kapcsolhatjuk Magyar József elevenséget, oldottságot sugárzó, a ritmust is magában foglaló történetmesélő képét.
Néhány festményen a kompozíciót alakító központi motívum a természeti elem vagy annak lenyomata, mint Barkányi Ilona naturalisztikusan kidolgozott napraforgó csendélete, Baranecz Katalin dinamikusan csavarodó, biomorfikus geometriába zárt ginkgo biloba levelei, vagy éppen Schmidt Gabriella konstruktivitást és líraiságot ötvöző kismadár ábrázolása. A természet és a technika ambivalens kapcsolatát, az iparosodott társadalom groteszk lenyomatát mutatja Jancsó Tímea alkotása, míg Lenkes Ildikónál az „elmúlás virágai” korunk hulladékaival körülfogva a modernkori halandóságot láttatják. Szintén drámai tartalmat közvetít Gedeon Irén masszívan strukturált, megrendítő vérpiros vászna. Ezzel ellentétben statikus nyugalom hatja át T. Szabó Magda kővé vált Mózes alakját, Csajbók Katalin bensőséges kéz ábrázolását, vagy Polló Edit realisztikus finomsággal visszaadott, merengő gyermekalakját. A realitástól elszakadva, a misztikumban gyökerezik E. Kottek Péter képkereteken túlról érkező miniatűr női aktja, Sándor József Attila homogén, a távlatokat csak sejtető horizontja és Ghyczy György színátmenetekkel operáló, egymásra rétegződő fénytengere.
A kompozíció, a művészi elgondolás mindannyi képen remek, s a kiváló rendezésnek köszönhetően egymás színvonalát is emelik a műalkotások. A megragadható érzelmi tartalom mellett egy intellektuális mélység, és gondolatiság a festmények sajátja, amely autonómiát, egyedi aurát kölcsönöz számukra. S mi sem felemelőbb a magyar festészet ünnepén, mint látni, hogy az egymástól egészen eltérő képalkotó módszerek mögött egy olyan megragadható kifejezőerő rejlik, amely kapcsolatot tud létesíteni a befogadóval, és megindítani az érzelmek, gondolatok és emlékek áramlását. Kívánom mind az alkotóknak, mind a közönségnek, hogy ismét részesei lehessenek az ilyen felszabadító pillanatoknak, amikor a mű és a szemlélő párbeszédében valami megismételhetetlen születik.
Szabó Zsófia Lilla
művészettörténész
Budapest, 2022. 10. 13.
Fotók: Varga László. Köszönjük!
