“IV. Itt. Most.” tárlat

Kedves Alkotók, kedves Barátok és Érdeklődők!

Amikor az „Itt.Most” évente megújuló tárlatára készülök, mindig kíváncsi vagyok arra, hogy ebben az időszakban éppen mi foglalkoztatja az alkotóművészeket. Mik azok a jelenségek, benyomások, tapasztalatok, amik megérintik őket. Mi az, ami szeretne megtestesülni és formát nyerni az anyagban? Mert meggyőződésem, hogy a mű nem egyszerűen bravúros technikai fogás, nem csak mesterségbeli tudás, vagy egy kreatív ötlet eredménye, nem. Annak valamilyen oknál fogva helye van itt a világban, szeretne megtestesülni, egy részt közvetíteni az egészből. A mű lehetővé teszi, hogy megragadhassunk olyan bennünk vagy körülöttünk zajló jelenségeket, melyek túlnőnek addigi ismereteinken. Pilinszky János költő szavaival: „A művészet a bizonyíthatatlan egész kifejezése (…) a teljesség lélegzetvétele.” Igen, ilyen alkotói „lélegzetvételeket” találunk a falakon, és a már jól ismert formavilágok mellett újszerű megoldásokkal is találkozhatunk.

Feltűnő irányváltást érzékelhetünk Ágoston-Papp Mónika tálkáit szemlélve. Az angyalok, kismadarak bájos világa eltűnt, helyette a természet letisztult, organikus mintázata tölti ki a domborulatokat. Újdonsága, hogy a kerámia felülete egy festészeti alkotásnak ágyazott meg. A karcolt vonalakból létrejött stilizált táj főszereplője a fa, mint az életút, a lélek szimbóluma tárja elénk az egyedüllét állapotait.

Hasonlóan Barti Magdolna munkáin, a belső és a külső világ találkozásának egy leleményes megfogalmazását láthatjuk. Az akvarell levegős, érzelmi árnyalatokban gazdag színfoltjait a tűhegyes vonalak alakítják át bejárható helyekké. A foltok és rajzolatok ilyen együttese egy kifejezetten érzékeny, belső lényeglátásra mutat, mely a művész korábbi alkotásain is szembetűnő.

Szintén a természetből nyert impressziót Buczkó Imre, aki egy Juhász Gyula vers sorain keresztül idézi fel a szeretett személyt, az együttlét emlékezetes pillanatát, amit a cikázó ecsetvonások tolmácsolnak. Elhagyva a földi tájakat, régi témájához, az Univerzumhoz tért vissza Orion kardja című képén. Az égi vadászként ismert csillagkép ezernyi apró fénypontját és a kavargó, színpompás ködöt bravúros technikai tudással ragadta meg, melyben jólesően elmerülhetünk.

Csillagokkal találkozhatunk, de máshogyan, Baranecz Katalin akril képén. A pasztózus, harsány festéknyomatokkal tarkított, strukturált festményen tekintetünk fókuszában, csillagkörök és ginkgo biloba levelek kerülnek, melyek a geometrikus alakzatokból építkező közeget felszakítják, s egyúttal az arany dicsőséges, szakrális színét hozzák magukkal. A kép hirdeti: térjünk vissza a természethez, az éghez, álmainkhoz!

Frömmel Gyula ismét egy elvont fogalom absztrakt leképezésére tett kísérletet. Az idő, mely óceánként vesz körül bennünket, képén különböző minőségű faktúrák, mintázatok, lendületes vonások együttes jelenlétéből alakul ki. Mindkét festményén a teret egy masszív tömeg szakítja át, melynek fragmentumai letűnt korokat idéznek, sötétlő örvények, és emberi alakok emelik ki a síkból, akár egy kincset, melyre most leltek rá.

Garamvölgyi Béla apró tájkivonataiban érdekes megfigyelni, ahogyan a látképek főbb erővonalai, tömegei, és a színárnyalatok rétegződése, egészen eltérő, változó érzelmi töltettel rendelkező karaktereket hoznak létre. Akár a Gödöllői dombság, akár a Balaton felvidék a kiindulási pont, mindegyikben egy-egy esszenciális részlet mutatkozik meg a valóságból, mely egy hosszan érlelt, belső alkotói folyamat eredménye.

Gedeon Irén a korábbi alkotásairól ismerős, egyedi technikájával az emberi létezés esszenciális tartalmát sűrítette az anyagba. Különleges, ahogyan az archaikus, vöröslő, barnás színárnyalatokban, újabb és újabb témákat kelt életre. Így például a buddhizmus által tanított „bardo”-t- avagy a köztes lét állapotát, melynek szüntelen áramlását megállítani nem lehet, csak a pillanat megragadható. Ez a megfordíthatatlan, folyamatos átalakulás és a pillanatok tovatűnő pontjai, amelyet az alkotó értő lélekkel megelevenít a vásznon.

Hatvani Orsolya egyvonalas rajzainak ereje a redukált, lényegi kifejezésben rejlik, mely szimbolikus jellé lényegíti át a súlyos, olykor bonyolult érzelmi állapotokat. A jel könnyen leolvasható a stilizált emberi alakok kéz vagy testtartásából, hiszen abból az ősi, archetipikus tudásból táplálkozik, mely az évezredek során belénk kódolta a test mozdulatainak jelentését. Ilyenformán az alkotó ezt az ősi tapasztalást idézi fel.

Nagyfokú alkotói ösztön és alázat kellett ahhoz, hogy Ilku János a megpenészedett régi diákat, ne megsemmisült daraboknak tekintse, hanem a természet által újraformált műalkotásoknak. Valóban, ahogyan ő mondta, természetből hozzá szegődött „alkotótársai” izgalmas formákat és alakzatokat hoztak létre a több mint 40 évvel ezelőtti képeken, ezáltal újabb jelentésrétegeket és asszociációik sorait fedezhetjük fel figyelmes szemlélésük során.

Kolláth Mariann az éjjel titokzatos élővilágának ábrázolása mellett az entrópia fizikai fogalmát képezte le vizuálisan a vászon nyers anyagán. Az entrópia egyik meghatározása szerint a spontán folyamatokban a rendezetlenség növekszik, az energia szétszóródik. Ha a festő kezének öt ujját, öt felé húzza az ösztön öt kismadara, vajon a törvényszerű szétszóródásból keletkezhet-e műalkotás?

Újra egyéni mitikus birodalmába vezet be E. Kottek Péter, ahol mitologikus lények, titánok, lovagok és az univerzum ismeretlen bolygói naturalisztikus hűséggel mutatkoznak be előttünk. Az időben létezés és a kitörés lehetőségének kérdéskörét ugyanígy saját univerzumának önálló szimbólumaival jeleníti meg, ahogyan az ember változatos megnyilvánulásait is, groteszk, hibrid lények formájában ragadta meg. A szürreális világok közötti kapcsolat, a művész kézjegye, önmaga manifesztációja az apró fekete alakban.

Kurucz Ferenc természethez fűződő szoros kapcsolata ezúttal egy általa kevésbé használt technikában nyert formát. Az akvarell könnyedsége, és lebegése, leginkább az Őszi fények című munkáján tűnik szembe, ahol a fák közé beszűrődő gyöngéd napsugarak, titokzatos atmoszférát hoznak létre a tájban. Az alkotásban a Lélek érzékenysége és törékenysége lelt visszhangra.

Lenkes Ildikó komolyan vette a művész társadalmi felelősségvállalására vonatkozó feladatot, amikor fotószerű hűséggel megfestett alkotásával a környezetszennyezés, azon belül is, az élővizek szennyezésére hívja fel a látogatók figyelmét. A magas szintű esztétikai élvezetet nyújtó képben felbukkan a játékosság, mintha röntgenszemüvegen keresztül néznénk át a nejlonzacskó csillogó anyagán, miközben tudjuk ez a valóságban elszomorító látványt adna.

Mayer Irén a kubisztikus formavilág felé fordult Ózdot és Egert ábrázoló városképein, bár a látvány nem széttöredezett síkokból épül fel, inkább témaválasztásában és összhatásában közeledik a geometrikus megoldásokhoz. A váltakozó színekben felbukkanó épületrészek, és természeti motívumok ritmikus tagoltsága, vidámságot, játékos hangulatot kölcsönöznek a ceruzarajznak.

Nagy Ernő a velencei óváros titokzatos, sejtelmes hangulatát idézi meg az épületek, terek valószerűtlenül összemosódott részleteiben, melyek a helyszínen kialakult benyomásokat, érzelmeket tolmácsolják. Az expresszív, virtuóz vonalvezetés és az élénk színekben tobzódó felületek érzékletesen közvetítik azt a töménytelen gazdagságot és romantikus miliőt, amely Velence sajátja.

Hasonlóan a víz városába kalauzol minket Oszter Dezső, aki az impozáns épületek és a víztömeg mentén ragadta meg Velence szépségét. Könnyed ecsetkezeléssel felhordott impressziói, szűk képkivágatokban jelennek meg, az atmoszférát a vízből párolgó, nedves levegő uralja.

Hol összesűrűsödő, hol lebegő, lendületesen áramló vékony vonalhálókból szövődnek Ruttkay Sándor emberalakjai. A pasztellkréta sejtelmes rajzolataiban idős emberek különböző arcai tűnnek fel. Karakteres vonásaik olyan könnyedséggel kapcsolódnak egymásba, mintha egy folyamatosan írott, kalligrafikus szövegről lenne szó. Az ábrázolt személyekben jelenlévő érzelmi feszültséget bravúrosan láttatja az árulkodó gesztusokkal, a beszédes kezekkel valamint néhány hangsúlyosabban húzott vonallal.

Schmidt Gabriella visszatért az általa oly szívesen ábrázolt női archoz, mely ezúttal a teljes vásznat kitölti. Az aprólékosan kidolgozott érzékszerveket, gondosan körülhatárolt kontúrvonalak emelik ki. A vöröslő haj és a sárgás ajkak az egyébként szürke tónusokban játszó, szuggesztív alkotás főszereplőivé válnak, a femme fatale, azaz a végzet asszonyának vonzerejét sugározzák.

Siklós Péter ismét egy szenvedélyes jelenet extatikus pillanatának megörökítésében jeleskedett. A férfi és nő között izzó érzéki vágyat elementáris erővel ragadja meg, a sötétből kivilágló testek párhuzamos mozgásával, az egymásra felelő arcjátékokkal, illetve a fény-árnyék kontraszt kitűnő alkalmazásával.

Török Ibolya szobrászati alkotása egyetlen kőtömbből kifaragott, mégis két egymásnak feszülő, lágyan ívelődő alakzatra bomlik, mely két Lélek között létrejött megismételhetetlen pillanatot önti a félmárvány maradandó anyagába. A tardosi vöröskő rendkívül izgalmas mintázatai, a csiszolt felületén koncentrikus körök valamint a horzsolásra emlékeztető nyomok kitágítják a művész által kialakított formák jelentéskörét. A találkozás életet adó érintésének továbbáramló hullámzását és az óhatatlanul kialakuló sérüléseket vélhetjük felfedezni benne.

T. Szabó Magdolna alkotótábori pillanatképei közül a plein air készült szentimrei dűlő fáját emelném ki, melyet különös lendülettel, érzelmekkel telítve elevenített meg a papíron. A vastag, pasztózus festékréteggel, és az élénk, energetizáló színvilágával a fa nyújtózó ágaiba életet injektált, nem csoda, hogy ágai szétfeszítik a kép keretét. A természet csordultig telítődik nedvességgel, élettel, a nyár bujasága érzékelhető minden részletében.

Az „Itt.Most” 2021-es tárlatán ismét egy színvonalas válogatás gyűlt össze. Láthatjuk, hogy az alkotóművészek önálló stílusviláguk megőrzésével találtak módot az újabb gondolatok, benyomások, érzések rögzítéséhez, és ezek az apró változások mind figyelemreméltóak, ugyanakkor arra is találhatunk elöljáró példát, hogy kilépve a megszokottból, a jól bevált technikai megoldásokból egészen váratlan eredmények kerülhetnek napvilágra.

Szabó Zsófia Lilla
művészettörténész
Pestszentlőrinc, 2021. 11.03.

MFN – M. S. mester emlékezete – Vizitáció

Szabó Zsófia, a Tomory Múzeum művészettörténésze megnyitó beszéde:

Kedves Alkotóművészek, kedves Látogatók!

A magyar festészet és kultúra ünnepélye, a Magyar Festészet Napja, 2002-es indulása után, egy szempillantás alatt nőtte ki magát több hetes rendezvénysorozattá. Ez a művészeti fesztivál, és festészeti seregszemle, melyhez évről évre az ország és a Kárpát-medence alkotóinak színe-java társul, méltán tükrözi, hogy kultúránkat, művészetünket kitartó, és rendszeres figyelem övezi a műkedvelők és laikusok körében egyaránt, s nem utolsósorban, hogy a festők is tettre készen várják az alkalmat, hogy bemutatkozzanak és megnyissák az érdeklődők előtt azt a rejtett teret, ahol a kép születik.
Az eseményhez 2004-ben csatlakozott a képzőművészekben bővelkedő XVIII. kerület, akkor még csak néhány fővel. 2020-ban immáron 17. alkalommal ünnepelhetjük a magyar festészetet itt a kerületben, s mostanra a kiállítók száma több tucatra nőtt. S ahogyan a programok gazdag palettája – alkotónapok és tematikus kiállítások egymásutánja – mutatja, növekedett az elhivatottság és a közösség ereje is. Mindez köszönhető a XVIII. kerületi Művészeti Egyesület elhivatott tagjainak és elnökének Garamvölgyi Bélának, aki a tárlat nívóját, olyan jelentős alkotók meghívásával emelte, mint Breznay András, a Mednyánszky Társaság elnöke, Füzes Gergely, Lach Sándor, Ghyczy György, Kurucz István András, Laukó Pál, Vankó István és Skoda Éva, a Kispesti Helikon Kulturális Egyesület elnöke. S nem utolsósorban a 2019-ben elhunyt kitűnő kerületi képzőművészünk Huller Ágoston, Guszti emlékével.
Az ünnepség sorozat középpontjában október 18-a, Szent Lukács, a festők védőszentjének napja áll, aki a hagyomány szerint megfestette Szűz Máriát és Krisztus arcát. Ez az isteni kegyelem, ma is a festőművészek rendelkezésére áll, ezáltal tudnak közvetíteni az ég s a föld között, melynek kiváltságos tanúi lehetünk, mi szemlélők.
Ugyanakkor a mai átlagember gyakran szkeptikus a kortárs művészettel kapcsolatban, egyszerűen nem tudja, hogyan közelítsen hozzá. Viszont, ha testközelbe kerül egy művésszel – például egy alkotónap folyamán, és beszélget vele, máshogy fog tekinteni az alkotásra, nyitottá válik, és elkezdődhet a festmény és a befogadó közötti párbeszéd. Ennek a kommunikációnak elősegítése nagyon lényeges, hiszen ebben a kölcsönhatásban születik meg valójában a mű! Mert milyen más módon lehetne bizonyítani, hogy a mai kortárs magyar képzőművészet érvényes folytatása a híres festőink életművének: Munkácsy Mihálynak, Csontváry Kosztka Tivadarnak, Ferenczy Károlynak, Vaszary Jánosnak vagy Kondor Bélának… mint, hogy mi magunk ítéljük ezt meg. Ugyanis a kanonizált, művészettörténetbe beemelt alkotók festményeinek, képeinek már meg vannak a maguk jól berögzült olvasatai, értékelései. A két hete született műnek nincs, de épp ez a bája, nekünk kell kiolvasni a tartalmat, megfigyelni a formákat, színeket, ritmusokat, ecsetvonásokat, kapcsolatba lépni a képpel és értékelni. Nincs magyarázószöveg, de – lehetőség szerint – oda lehet lépni az alkotóhoz vagy éppen önmagunkhoz, és kérdéseket feltenni. Ahogyan a középkorban a templomfalra festett képek szolgáltak az írástudatlan népek számára az Ó- és Újszövetség magyarázataként, úgy ma a kortárs festészet lehetne a „kapu” amely betekintést enged a puszta szemmel felfoghatatlan világba, a Lélek megnyilatkozásába. Az oly hányatott sorsú magyar képzőművészetünket, – mely sokszor partra vetett halként ficánkol – ezért sem szabad hagyni megfulladni, éltetni kell, méghozzá a közönség, a művészetkedvelők megbecsülésének kivívásával. Az ilyen és ehhez hasonló ünnepségek kiválóan tudják érzékeltetni, hogy a művészet oxigénként funkcionálhat, különösen napjainkban, a tömegfogyasztáshoz hozzászokott, rezignált társadalmunkban.
Festészeti örökségünk meghatározza jelen vizuális kultúránkat. Munkácsy Mihály Honfoglalása, Szinyei Merse Pál Majálisa, Hollósy Simon Tengeri hántása, vagy Berényi Róbert Csellózó nője, és még folytathatnám a sort – viszonyítási pontok, nemzetünk emblémái és talán mondhatjuk, hogy a kollektív tudattalanba elraktározódva hatnak a művész nemzedékekre. Méltó folytatásukat egy mesterségbeli tudásában csiszolt, hiteles alkotó adhatja, aki nem utánoz, hanem teremt, az emberi lélek finom mozgásait kifejezve, esztétikai élményt nyújtva. Ezért izgalmas kísérlet vissza-visszatérni az elmúlt évszázadokhoz, és megnézni, mi az, ami ezekből az emblematikus művekből tovább élhet a kortárs festményben.
A mai tárlatunk hívó képe, M.S. mester, a késő középkori Magyarország azonosítatlan festőjének leghíresebb alkotása, a Vizitáció, mely gazdag szimbólumaival, lágyan megformált alakjaival oly érzékletesen ábrázolja Erzsébet és Mária találkozásának meghitt pillanatát. Festészetünk e kimagasló remekműve a látogatás, szomszédolás, találkozás témakörében ad mintát. Az eredendően szakrális tartalmú jelenettől elvonatkoztatva a találkozás számtalan formája elevenedik meg előttünk, egészen újszerű absztrakt megfogalmazásoktól kezdve, a parafrázisokig. Hiszen a találkozás nem csak emberek között lehetséges, terek, idősíkok, tájak, emlékek, sorsok, és utak futnak össze, érintkeznek a síkfelületen, vonalak, színek, formák, és faktúrák által. Látható, hogy a klasszikus mintákat meghaladva mennyi eredeti, a témában releváns ábrázolás jött létre, a művészek egyéni stílusának és világlátásának megfelelően. Mindezeken túl pedig érdemes a képeket szemlélve odafigyelni arra, hogy egy XVI. századi kulturális miliőben születő kulcsműből, milyen tanulságokat von le a kor művésze, a technikai kivitelezés, vagy a tartalom vonatkozásában, és milyen üzenetet tud átemelni a XXI. századi ember számára, mellyel aztán az illető elgondolkodva távozik a kiállítóhelyről.
A csattanó, hogy maga a látogatás, a szomszédolás nem csak a képeken nyer egyedi formát, hanem valóságos alakot ölt itt a megnyitón – a helyi és a meghívott művészek találkozásával. Kívánom, hogy ez az újszerű Vizitáció, gyümölcsözővé váljon, mind a házigazdák, mind a vendégek számára.

Kiállító művészek: Baranecz Katalin | Barti Magdolna | Breznay András | Buczkó Imre | E. Kottek Péter | Fark László| Frömmel Gyula| Füzes Gergely | Garamvölgyi Béla | Gedeon Irén | Ghyczy György | Hatvani Orsolya | Huller Ágoston † | Kolláth Mariann | Koscsó László | Kurucz Ferenc | Kurucz István András | Lach Sándor | Laukó Pál | Lenkes Ildikó | Lizák Pálma | Mayer Irén | Nagy Ernő Zsolt | Oszter Dezső | Ruttkay Sándor | Schmidt Gabriella | Skoda Éva | T. Szabó Magdolna| Tóth Anna | Vankó István

Az eseményfotókért köszönet Lenkes Ildikó tagtársunknak.
( https://www.fenykepzet.hu/ vagy: https://www.facebook.com/FENYkepzet/