A XVIII. kerületi Művészeti Egyesület Tavaszi Tárlata – Folytonosság II.
Kedves Művészek, kedves Egybegyűltek!
Garamvölgyi Bélától kaptam azt a megtiszteltető felkérést, hogy megnyissam a XVIII. Kerületi Művészeti Egyesület XXIII. Tavaszi Tárlatát, ahol 27 művész 32 alkotását szemlélhetjük. Ennek a kérésnek szeretnék most eleget tenni.
Azt hiszem a folytonosság, mint hívó szó mindenképpen pozitív előjellel bír, és kapcsolódik mind a művészeti egyesület, mind a Tomory Lajos Múzeum életéhez is. Az állandó jelenlét, ugyanakkor folyamatos, dinamikus változás, amely mindkettőt jellemzi és a folytonosság jegyében e megnyitóban összefonódik.
A folytonosságban benne rejlik a paradoxon. Egyetlen szakadatlan állapot folyamatos alakulásáról, formálódásáról van szó, ami stabil mégis képlékeny. Sokszor csak visszanézve látjuk, mire szolgáltak az egyes állomások életünkben, ahhoz, hogy ma ott tartsunk, ahol vagyunk. Mindennek meg van a maga ideje az ég alatt- mondja a szentírás, és egy kis szerencsével azt tudjuk mondani: most épp ott vagyok, ahol lennem kell.
Egy alkotói életmű és maga az alkotó sem létezhetne folytonosság nélkül. Az alkotás tartalma, formája változhat, de az alkotó ugyanaz marad. Legalábbis fontos, hogy mindig önmagát tudja adni, és engedje, hogy a műalkotás a benne rejlő ezernyi rejtett – olykor meghökkentő – árnyalat feltárására adjon lehetőséget. Leginkább ezáltal ismerhetjük meg a művészek igazi valóját, semmint életrajzi adatok böngészésével.
A művész rejtőzködő, ám egy időben önfeltáró attitűdjét megragadva, sorra venném az itt kiállítókat, megkísérelve egy áttekintést adni arról, ahogyan most alkotásaik tükrözik őket. Miután a kiállítótérben is abc sorrend szerint haladnak a művek én is ezt követném.
Árvay Zolta rögtön meglep minket. A tőle megszokott, több féle anyagot és technikát alkalmazó archaizáló absztrakt tábláitól eltérően most egy másfajta eredetet kutat fel és mutat meg: a vidéki élet egyszerűségét. Letisztult kompozíció, népi naivitás, nyugalom jelenik meg ebben az újfajta hagyományőrzésben.
Baranecz Katalin virág parafrázisai, melyek egy négyes ciklusban jelennek meg többrétűen adják meg a folytonosság érzetét. Gondolhatunk a négy táblakép egymáshoz való viszonyára, a művész korábbi alkotásainak átfogalmazására, esetleg élő, háromdimenziós virágok újragondolására a vásznon.
Barti Magdolna digitális nyomatra festett rendkívül érzékeny apró képén a horizontális vörös vonal hordozza az életet. A természeti lenyomatokon elementáris erővel, vakító fehérségben terjed szét a tisztaság. A halált az élet váltja fel.
Buczkó Imre a sors útján járva valahol rezonál alkotótársa képére. A tőle megszokott finom akvarell technikával, allegorikus jelentéstartalommal dolgozik. A természet nyomon követhető körforgásában tár elénk egy sorsot. A méltatlanul megcsonkított fa, más módon tör utat magának, egy új hajtásban adja tovább az életet.
Fark László rétegzett grafikáján a roncsolt, töredezett felületből kinövő női torzó szép vonala az, mely enyhülést hoz a melankóliába, és hídként ível a repedések fölé. A művészet allegóriájaként rámutat arra, hogy az alkotás a kietlen, sivatagos időszakokban is a szépség élvezetét nyújtja.
Frömmel Gyula absztrakt expresszionista képe első pillantásra a fodrozódó vizű, háborgó Balatont idézi, egy vitorlással hullámain, a következő hatás viszont lelket szólító, hiszen erőteljes érzelmeket vált ki belőlünk. A vöröslő ecsetvonások pulzáló jelekként és stabil erőként hatnak a vad, extatikus sodrásban, amely szétfeszíti a vászon határait.
Hasonló lelki tájkép, a Tihanykák folytatása Garamvölgyi Béla részéről, ahol a tihanyi Kráter-tó mélyére látunk, de nem fizikálisan, hanem egy belső látás által. Fény és sötétség egymásra felelő játékában rajzolódik ki maga a tájrészlet mely, egy hosszú ideig érlelt belső alkotó folyamatnak egyik gyöngyszeme. A meleg fények láttán egyre beljebb és beljebb kerül a szemlélő, és egy óvatlan pillanatban maga is a táj részévé válhat.
Hatvani Orsolya bal kezével húzott fekete vonalai adják meg a kép folytonosságát, nem csak formailag, de tartalmilag is. Mintha egyetlen levegővételre megrajzolt világok lennének, alakok, akik egymásba gabalyodva, egymást és önmagukat keresve élnék át a kapcsolódás, és a kötődés kiszolgáltatott ám biztonságot egyaránt adó tapasztalatát.
Ilku János méltó parafrázisát adja fotóján Botticelli Vénuszának, akinek születésekor ez alkalommal megremeg a föld, alakja megmozdul, szinte kilépni látszik az egyébként kiszáradt kútból. És mindez az örökkévalóságot szimbolizáló körben történik.
Kolláth Mariann textilhatású dekoratív olajképe Edouard Vuillard díszítő funkcióval is rendelkező hatalmas vásznait juttatja eszünkbe, melyek szimbolikus jelentőséggel bírnak. Itt a faktúra mögött egy álomszerű, misztikus kert bontakozik ki, és talán a néző feladata továbbszárnyalni ebben a képzeletbeli világban és megtalálni a fényben rejtőző madarat.
H.A.Z.A. különálló betűk halmaza egymásba szőtt karton szalagokon. Összefonódnak egy felületté, mégis különválnak, és végül összeállhatnak a számunkra kedves szóvá: haza, amiről mindenkinek egy konkrét kép jelenik meg a fejében. A tipográfia, mint képi elem színes kavalkádban hat ránk Koscsó László alkotásán. Betű, szó, és vizuális elem egyszerre.
Bezárt ajtók, és bezárt ablakok az omladozó viskókon. Lehetséges, hogy Lenkes Ildikó fotói az utolsó dokumentációk egyikei a megörökített épületekről. Az omladozó házak mégis új esztétikai értelmet nyernek a kompozíciós beállítás, a fények és a színek nyomán. A fotók mondhatni felújították, megszépítették „rendbe tették” az épületeket a vizuális észlelő számára.
Kurucz Ferencnek elsősorban nem a realisztikus portrékészítés volt a célja, amikor megfestette Leonard Cohen fekete-fehér gitáros alakját, inkább az énekes gondolatvilágának, alakjának továbbéltetése, emlékezetének átadása, egyetlen kiragadott pillanatban megőrizve az utókor számára a híres halleluját.
Lizák Pálma reprintje a digitálisan sokszorozható, zeneiparban is könnyen felhasználható plakátok, szórólapok világát idézi, ahol a színek, formák gyorsan változtathatóak. A közvetített tartalom lényege azonban megmarad.
Hasonlóan reprint, valószínűsíthetően egy saját műalkotás digitális másolatával állunk szemben Mayer Irén esetében is, ahol a napraforgófejek figyelő szemekkel kiegészülve fürkészik a szemlélőt. Itt gondolhatunk a virtuális világ megfigyelő rendszerére is, amely mindent megjegyez, tárol. Életadataink eme folytonossága azonban kevésbé megnyugtató.
Nagy Ernő a kép felületét benövő impresszionisztikus fa lombkoronájában a színek kavalkádját használja fel a változó folytonosság megjelenítéséhez. Benne rejlik az évszakok ciklikus váltakozása, ami rezonál az emberi állapotok, hangulatok változékonyságára.
Oszter Dezső pasztellképén derengő, angyali fényben jelenik meg a nő, az édesanya, aki termékenysége által biztosítja az élet folytonosságát.
Rumi Rózsa ebben tovább lép és egy teljes generációt fest meg, parafrazálva Derkovits Gyula Nemzedékek című képét, kiegészítve egy szimbolikus vízióval: a gigantikus aranytojás a hegy tetején egyensúlyozva jelképezi az emberi élet egyedülállóságát, szentségét és isteni magasságokban történő szinte képtelen beteljesülését.
Saját maga szívós gyökerei adják a folytonosságot Rózsavölgyiné Tomonyák Gittának, akárcsak korábbi műveiben. Az önarcképként is értelmezhető, finoman megrajzolt göcsörtös gyökérzetből apró zöldellő ágacska sarjad, jelezve az állandó megújulásra való készséget.
Ruttkay Sándor bravúros krétarajzán a várakozás állapotában leledző ember jelenik meg. Ahogyan a nő és a férfi arca közel ér egymáshoz a jelentés és a kompozíció összesűrűsödik. Az egyébként kiegyensúlyozott légkör itt megtelik a feszültséggel.
Sándor József Attila táblaképe monumentalitása okán erőteljes hangsúllyal bír a kiállítótérben, eláraszt minket az emlékek néhol előtűnő, néhol elhalványuló foltjaival, alakjaival. Mintha vizuális megjelenítésében láthatnánk gondolatainkban lepergő emlékképeket, melyek jönnek és mennek. Vagy maradnak.
Schmidt Gabriella szokatlanul újban, egy egyszerű hullámkarton felületi játékában találja meg a folytonosság izgalmas varázslatát, a színek és a faktúra ritmikus keverésével.
Siklós Péter Tavaszt idéző fotója akár Botticelli parafrázisnak is beillik. A táncoló nők kecses dinamikus mozdulataikkal egyetlen folyamatos frízzé állnak össze, fénylő alakjaik virágként bomlanak ki, megteremtve az éppen nyiladozó tavasz atmoszféráját.
T. Szabó Magda az építész precizitásával fűzte fel egy harmonikus kompozícióba saját életművét, tételesen felsorolva, megrajzolva az általa tervezett és megépült házakat. Egy folyamatos alkotótevékenységben találkozunk szembe a művésznő önarcképével, aki a tervrajzok alapjául szolgáló papírból önmaga sokszorosított másolatait jelenítette meg az egyes épületek mellett. A folytonossághoz az építész és a képzőművész koherens munkája járul hozzá.
Zsolnai Mihály fából készült alkotásai anyaguk révén már önmagukban hordozzák az állandóság és növekedés kettőségét, szimbolizálva azt a gazdagságot, amit a természet nyújt az embernek. Zsolnai az íves gallyak közé beillesztett tükör formavilágával, a lépdelő turista alakjával az úton levést közvetíti, azt hogy önmagunkkal mindennap szembe kell néznünk. Az ara megmerevedett alakja a várakozás feszült pillanatában elhagyva a régit, de még félelemmel állva valami új előtt, ismerős érzéseket kelt bennünk.
Török Ibolya sütkérező kishableánya az élet folytonosságának, az alkotómunkának talán éppen azt a momentumát idézi meg, mely a növekedéshez mindenképp elengedhetetlen: a sziesztát. Letisztult formáival a szemünk számára is megpihenést ad.
Ennek ellentétpárjaként Tasnádi Szandra Petőfi portéját mintha csak a szellő fújta volna a virágok közé, hogy már illanjon is tovább, ahogyan a költő rövid életével is történt. Ritka, hogy egy szobor a finom mozgásoknak és érzelmeknek a meglévőnek és a már elmúltnak ilyen kézzelfogható mementóját adja.
Végszóként szeretnék élni a szobor talapzatán megjelenő Petőfi idézettel, miszerint „elhull a virág, eliramlik az élet” – de rajtunk áll, hogy miként ragadjuk meg a jelen pillanatot. Az alkotás az, ami segíthet, hogy az életfolyamunk egyes stációi jelenvalóvá váljanak számunkra és egy állandóságot biztosítsanak tovatűnő, rohanó világunkban.
Szabó Zsófia Lilla
művészettörténész
Tomory Lajos Múzeum
Budapest, 2019. 05. 13.
