Szerző: Admin

Kiállításunk katalógusa megtekinthető ezen a címen

Kedves Alkotóművészek, kedves Családtagok, Barátok és Érdeklődők!

Nem szokványos kiállítás megnyitón állunk itt a mai este. A XVIII. kerületi Művészeti Egyesület negyedszázados történetében egy újabb fordulóponthoz érkeztünk. Az 1995-ös alapítás óta, ahogyan az lenni szokott – virágzó és sivatagos korszakokat egyaránt megélt az alkotóközösség, összefogás, közös teremtés és konfliktusok hasonló mértékben jellemezték az elmúlt esztendőket. Ez idő alatt az elnökségben többször tisztújításra került sor, újabb és újabb tehetséges képzőművészek csatlakoztak az induló körhöz, ezzel gazdagítva és színesítve az egyesület palettáját, miközben az élet vagy a személyes döntés sokakat elszólított az alkotóközösségből. Közöttünk maradt három alapító tag (Fark László, Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta, Török Ibolya) akik jelenlétükkel képviselik a kezdeti elhatározást, ami egy erős, szakmailag felkészült alkotóközösség létrehozására irányult. A formálódás olykor lassú és keserves, nem mindig jár kellemes érzésekkel, de visszatekintve a nagyobb hullámvetések, a sikerek és kudarcok váltakozása láthatóan megérlelték azokat az igazgyöngyöket, melyre talán többen vártunk. Ha vizuálisan szeretném megjeleníteni az itt és most állapotát, talán úgy tudnám legérzékletesebben kifejezni, hogy túljutva a völgyön, ismét egy kilátón, egy hegytetőn állhatunk, s ha körbe nézünk gyönyörű kilátás tárul elénk. Itt és most megpihenhetünk.

Különleges alkalom a mai azért is, mert a 25 éves jubileumot az egyesület történetében először egy önálló, saját kiadású katalógussal is ünnepelhetjük, mely méltó összegzése az eddig megtett útnak. A 30 alkotóművész 30 különböző életművet tár elénk, melyek együtt a különböző stílusok és műfajok ritka szőttesét alkotják. Nagy jelentősége van azért is, mert végre létrejött egy művészettörténeti referenciapont, amely további kutatások alapjait képezheti.  A továbbiakban az egyesület tagjait, itt kiállított alkotásaikon keresztül szeretném néhány gondolattal méltatni, s rámutatni arra, hogy mennyire kézzelfogható művészi elhivatásuk és tehetségük.

Ágoston-Papp Mónika pasztellszínekből építkező Elengedés című alkotásán a kerámiából megformázott, bájos, naiv alakzatait – a házat és az apró angyalkát – a fa, anyagában kontrasztot képező, rusztikus felülete domborítja ki, s egyben jelöli a természetes közeget, melynek az éppen elrugaszkodó kis madárka hamarosan részévé válik. A dombormű apró részletei – az égbe nyúló, könnyed házikók, a szárnyas kislány kézmozdulata, a felszállásra kész madárka, és az átellenben feltűnő fára festett párja – egy történetet mesél el nekünk, melyben személyes motívumot sejthetünk: a szülői házból kirepülő gyermek elengedését, egy egészen más mintázatokkal rendelkező térbe, ahol már felsejlik az új otthon és a társ körvonala.

A virágok belső életéről beszél festményén Baranecz Katalin, ezúttal a geometrikus formákból felépülő, az aranymetszés szabályai szerint felosztott felületen emelkedik ki filigrán, érzékeny körvonalakból kirajzolódó virág kompozíciója, mely a szirmok aranyló színeivel tökéletesen ellensúlyozza a háttér tompa szürkeségét.  Ilyen élmény lehet, amikor egy borús napon, virágzó kertre nyílik ablakunk.

Barti Magdolna ismét egy történetbe avat be rendkívül tömör digitális képén keresztül. A finoman egymásra vetített, halványan derengő fotórészletek sajátos együttállásából kibontakozó narratívában, a természeti formák, felületi mintázatok adják a rejtekben mozgolódó történet metaforáját. Ezek az érzékenyen egymásba áttűnő, mikroszkópikus nagyításban látható kavargó növényi részletek lilás-barnás árnyalataikban az elmúlás, az elbomlás, míg a zöld csíra valami új megszületését képviseli. A kollázs misztikumát éppen ezek az intenzív színek szokatlan együttese adja.

Buczkó Imre úgy festette le édesanyját, ahogyan csakis egy gyermeki szem örökítheti meg. A barázdák, gödrök és ráncok érzékelhetően hosszas, alapos megfigyelés után rajzolódtak ki az öregasszony arcán, ez a realisztikus törekvés ugyanakkor végtelen gyöngédséggel, tisztasággal vegyült. A képen az édesanya elsuhanó tekintetében tükröződik egy idős lélek élettörténete, melynek valóságát a kabát és a kendő teljesen körülburkolják. Ennek párdarabján az akvarell oldott lágyságában sejlik fel a megfeszített Krisztus szomorú arca, benne a szeretett és nagyra becsült édesapja és az elvesztett ország darabok fájdalmas emléke.

E.Kottek Péter a szív egyetemes jelképét, mely a szeretet, szerelem szimbolikáját rejti magában, egyéni elgondolása alapján 9 erényre osztotta fel. Mindezek saját képzeletbeli birodalmában gyakran felbukkanó fantasztikus lények köntösében láthatóak, így: az erotika karmestere kifeszülő női testben lép működésbe, az érzelmek harangozója szürreális tájban a zongora billentyűin ad hangot, a hét lélek őrzője, óriási szárnyaival védi az ereket idéző fákat, a misztikumok tudója három mitologikus élőlényben testesül meg, az értelem a vizek felett, védett helyen bontakozhat ki,  a vonzás erőforrása hárfa dallamban szólal meg,  az univerzumi kapcsolat kilép a szív körvonalaiból,  az élet teremtőjét egy dúskeblű női alak szimbolizálja. A ritmus pedig, szelepként működik, minden középpontja, s szabályozó helye, mely ősi kereszt formájában jelenik meg. Ahogyan legtöbb festményén az élénk színekben tobzódó képen is manifesztációként jelenik meg a művész, így válik az univerzumban megnyilatkozó titkos tudás szemlélőjévé.

Fark László grafikája a kézi rajznak egy olyan digitális átirata, ahol az egymástól elcsúsztatott központok vizuálisan kettős térérzékelést hoznak létre, az idő kitágulását, a címben jelölt időutazást érzékeltetik. Egyik fókuszpont a koncentrikus körök céltáblát idéző középpontjában, másik a női akt oldalra pillantó tekintetében található, s az absztrakt, szürreális formák kavargásában a modell esztétikus alakja vonzza mélységbe szemünket.

Frömmel Gyula festményén óriási feszültség, remegés, hangnélküli robbanás érzetét gerjesztik a szálkázott, töredezett ecsetvonások. A zaklatott mozgás és az ellentmondást nem tűrő stabilitás egyszerre jelentkezik a képen, mintha az érzékelt áramlást egy ékszerű sárga tömeg állítaná meg. Ez a mű epicentruma, innen, átlós erővonalak mentén építkezik a kompozíció.

Apró tájkivonatokat, finom párlatokat hoz elénk Garamvölgyi Béla, egymás mellett, akár egy ékszersort. Ezek a láncolatként egymásba fűződő tájnaplók lényeges eszközként szolgálnak arra, hogy láttassa a természetben rejlő pompás témákat, a fények-színek-kontrasztok bőséges repertoárját, másrészről leképezi a léleknek azon érzékeny mozgásait, amelyet ilyenkor maga a művész tud csak megragadni ebben a formában, mondhatjuk, miliméterről-miliméterre halad az ecsettel és a gondolattal is.

Gedeon Irén kiállított táblaképein a totális feloldódott létállapot harsány, élénk színvilága egy traumatikus pillanat, egy masszív támadás sötét, vértől és fájdalomtól izzó árnyalataival képez erőteljes kontrasztot. Míg Elisyum gondtalanságában a könnyed, mozaikszerű elemek áramló mozgása az örömöt, a könnyedség érzetét hozza, mintha az alkotásnak nem lenne súlya, s bármikor elemelkedhetne a paravánról, addig a Massive Attack tömör, vöröslő-barnás lecsurgásai szinte beleégnek a tekintetbe, s a sötét keretezéssel akár egy kitörölhetetlen nyom, egy tragédia, beletapadnak a paraván felületébe.

Nagyapám sapkája című festményén Hatvani Orsolya családi gyökereinek fontos mozzanataiba avatja be a szemlélőt. A batidai tanyavilág, féltett gyermekkori emlékek hangjai, ízei, illatai elevenednek meg a monokróm, mégis igen gazdag fehér színeket tartalmazó alkotáson, ahol a tanyasi miliő ezerféle árnyalata és a szeretett nagyapa emléke egy szimbolikusan összesűrített képi megfogalmazásban tárul elénk. A háttérrel szinte egybeolvadó szavak egyenletes mintázata idézi azokat a tájszólásban elhangzott kifejezéseket, melyek a művészt gyermekkorában mindennaposan körülvették a nagyszülők környezetében. A kispad, szimbolikusan őrzi a nagyapa helyét, ahol szokása szerint üldögélt, szemlélődött, az örök védjegyévé vált micisapka pedig vörös mementója egy letűnt világnak, amely vele együtt távozott.

Hoós Jenő fekete-fehér drámai fotóján meghökkentő lényeglátásával láttatja a küzdelem valódi mibenlétét. Az életből kivágott pillanat szinte sorszerűen tárult elé, amikor a pécsi Havi-hegyen magasodó Korpusz alatt a meredek sziklafalon megjelent egy felfelé kapaszkodó hegymászó. A képet teljes egészében betöltő sziklafal válik a kompozíció uralkodó elemévé, s általa kapcsolódik a megfeszített Krisztus fájdalmas útjához az Ember, aki tovább viszi a Megváltó művét, hasonlóan bízva a feltámadásban.

Ilku János tőle szokatlan témával szerepel a tárlaton. Fotóján a képi és szöveges elem együttszerepeltetése egyfajta illusztratív értékkel bír, s az összetett jelentést árnyalja. Egy olyan momentum megragadásáról van szó, mely átmenetet képez a valóság és a színjáték között. Ez a furcsa kettőség Barbinek Péter színművész személyében testesül meg, aki Gróf Batthyány Lajos búcsúlevelének felolvasása után még mindig a megrendítő mondatok hatása alatt áll, azonosulva a vértanúval, akinek méltatlan kivégzése felett érzett fájdalmát feleségének tolmácsolja. A hosszú exponálás eredményeként létrejött elmosódott körvonalak, a megrendült színész folyamatosan változó érzelmeit adják vissza, aki gondolataiban még a megszégyenítő halál előtt áll, s lassan tér vissza a valóságba.

A perzselő hőség ragyogó fényei, a virágzó, lüktető természet színei és hangjai elevenednek meg Kolláth Mariann nyári pillanatképein. Az összetartozó festménypáron az alapozatlan vászon, a len naturalisztikus színeinek és faktúrájának köszönhetően egészen egyedi megjelenést kölcsönöz az akrillal felvázolt aranyló búzakalászoknak, a pipacsnak és a szegfűnek, a madárkának, úgy, hogy szinte tapintani lehetne őket. Ennek a merész technikai megoldásnak köszönhetően a finom, aprólékosan kidolgozott élővilág kiugrik a térbe, s minden műviséget levetve mintha élővé változna.

Koscsó László alkotói kísérletezése folytán továbbra is a grafika és a festészet műfaji határain mozog, melynek technikai megvalósítását grafikusi vénájából eredő precizitása segíti. Monokróm táblaképén az erdei fákon számtalanszor előforduló vésett jelek, írások a fáról, mint hordozó felületről leszakadtak. A fák derengő körvonalaival háttérben, a megfejthetetlen kódok, betűk halmaza, önálló entitásként alakítják a vászon felületét, s új vizuális értéket nyernek, létrehozva egy eredeti környezetéből kiemelt erdei üzenőfalat.

Télen a hideg fények, borongós, ködös levegő ül az egész tájra, megváltoztatva az árnyékokat, színhatásokat. Kurucz Ferenc ezt a lilás-szürke ködfoltos téli reggelt örökítette meg, ahogyan a nap meggyengült fénye halványan megvilágítja a látóhatárt. Főszereplővé egy kiszáradt, ágaival felfelé meredő fagyökeret emelt, amely jelzi a természet halálát, miközben a háttérben a derengő zöld színfolt a megújulást készíti elő. Elgondolkodtató témát fest meg az Időgép című alkotásán, ahol XXI. századi környezetben, harsány színekben elevenednek meg a XVI. századi flamand festő, Pieter Bruegel híres koldusai. A monokromitásba öltözött modernkori környezet árulkodik arról, hogy elidegenedtünk az élettől, saját magunktól, a művészettől s leginkább a szegény, rászoruló emberektől – akik bár színes maskarájukban, gnóm testükben feltűnőbbek nem is lehetnének, ügyet sem vet rájuk a digitális élvezetektől elkábított ember.

Lenkes Ildikó diplomamunkájának továbbgondolásaként, ismét nem esztétikai megjelenésű, eredetileg praktikus funkcióval rendelkező QR kódokat festett, melyeket úgy ábrázolt, hogy azok nem csupán egy okos eszköz számára, hanem az emberi szemnek is értelmezhető képi értéket nyújt. Saját önarcképét rejtette el a barkódokban, úgy, hogy a sötét és világos értékeket meghagyva felismerhető marad a kód, és a portré is kellőképpen érvényesül. Tovább játszik a tárgyak adta lehetőséggel legújabb alkotásán, ahol egy monumentális teafilter, röntgensugárral átvilágítva a benne rejlő, színes, izgalmas gyermekjátékok által nyújt esztétikai élményt.

Különösen aktuális kérdés a járvány idején, hogyan lesz ezután? Vajon egyre inkább a virtuális világban kényszerülünk majd élni, ahol egy nálunk okosabb mesterséges intelligencia gondolkodik majd helyettünk, talál nekünk társat, esetleg végzi el a munkánk jelentős részét? Valóban visszaszorulnak a személyes találkozások és elavulttá válnak az offline események? Ez a jövő? ismételve Lizák Pálma elektorgráfiájának címét. Az alkotás már műfajában utal a technicizált társadalomban létrejött változásokra, ahol egyre több lehetőség adódik a digitális alkotások elkészítésére. A kétségkívül dekoratív és lenyűgöző összetettségű számítógépes rendszerek elektronikus pályái, kísértetiesen idézik az emberi idegrendszert, hideg kékjeiben azonban inkább egy kihűlt valóságot fedezhetünk fel, egy avatar világot, ahol minden másolat, redukció.

Mayer Irén következetes és kitartó munkájának gyümölcse az egyetlen képi egységgé összeálló Évszakok című ciklusa, melyet 4 éven át készített. Tavasz, nyár, ősz, tél állandó körforgása a jellegzetes színek és fények változásában jut kifejezésre, ehhez a rokon kompozíciós témák nyújtanak szilárd alapot. A fák lombkoronája, vagy gyökérzete az évszaknak megfelelő állapotukban – harsogó zöldekben, vibráló sárgás zöldekben, mély vöröses barnákban, és fakó szürkés fehérben – hálózzák be ágaikkal a rendelkezésre álló teret, akár egy pókháló. A természetes vegetáció esszenciális kivonatában fürödhet meg tekintetünk.

Az akvarell elomló lágy színeiből, s egészen apró, érzékeny gesztusokból épül fel Nagy Ernő fiktív tájképe, ahol a fák kusza ágai, a föld egyenetlenségei, s a légkör havas talajban visszhangzó változásai, a kiszélesített perspektívának köszönhetően egy valóságos térbe invitálnak be minket. Az alkotás gazdag színhatásokkal dolgozik, frissességet áraszt, amit a levegős színfoltok és a sűrűbb ecsetvonások összjátéka hoz létre.

Realisztikusan megformált portréban mutatja be önmagát Oszter Dezső, beszédes arcvonásai árulkodnak gazdag érzelemvilágáról, múltbéli küzdelmekről és reményteli, boldog pillanatokról. Egészen más hangulatú Mediterrán című alkotása, ahol az erőteljes fény-árnyék kontrasztok érzékeltetik a déli légkör nyomasztó melegségét, és vakító, éles fényeit. A vertikálisan kivágott utcai látképen az épületek nyílászárói, kiszögelései ritmusba tagozzák a megragadott színárnyalatokat.

Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta egyedi kézjegyét hordozó, kavargó vonalak sűrű szövedékéből – akárcsak a fakéreg követhetetlen barázdáiból – rajzolódik ki a két emberi arc: nő és férfi szorosan összefonódó, komplementer színekben megformált kettős portréja. A két nem örök összetartozása, s egymással vívott harca, szerelem és elválás ősidők óta kimeríthetetlen témája feszíti szét a kép kereteit, s kap végső nyomatékot a bal alsó sarokban megjelenő fa párban – mintha Gitta korábbi alkotását Philemon és Baucis házaspárt idézné.

A kerítés – ami elválaszt, mégis összeköt, embert és természetet egyaránt – sejlik fel Rumi Rózsa akvarell alkotásán. Míg a kép alsó sávjában szétválasztó elemként funkcionál, feljebb haladva a növényi vegetáció burjánzó nyúlványai menthetetlenül összeforrnak, miközben a smaragd zöld és a magenta komplementer színfoltjai szép harmóniában egészítik ki egymást.

Bámulatos, ahogyan Ruttkay Sándor finoman szőtt, hol plasztikusan sűrű, hol lebegő vonalhálóival egy összetett mozdulatsor minden részletét könnyedén megragadja. A zsákmány elejtése pillanatában ábrázolt nagy vadász bravúrosan megrajzolt kezei, illetve az áldozatára fókuszáló tekintete egy tökéletesen megkomponált, átlós irányú narratívát hoz létre a síkon, melynek kezdőpontja a görcsbe rándult kéz, végpontja a zöld gyík. Így teszi lehetővé, hogy a szemlélő is érzékelje azt a feszültséget, melyet a nyíl összpontosított kilövése létrehoz.

Schmidt Gabriella festménye felfogható egyfajta vizuális kísérletként is. Megfigyelhetjük, hogyan bontja fel egy perspektivikusan ábrázolt szobabelső sarok megjelenését, két amorf mintázatú ívelt elem. A kék alapon előtűnő fehér és piros alakzatok optikailag elvonják a tekintetet, az önmagában háromdimenziósnak érzékelt térről, ezáltal a mű síkbelisége válik hangsúlyossá. A színek összhatásukban egyensúlyt, természetes szabályszerűséget hordoznak, mégis a szögletes részletek találkozása az ívelt formákkal egyfajta feszültséget generálnak.

Siklós Péter szinte kultikussá vált alkotása, a Vendetta, ahol a vérbosszú üzenete szinte a brutalitás erejével ragadja meg a szemlélőt. Az előadás kontextusából kihasított alak, kifejező gesztusaival a megtorlás vízióját közvetíti. A fotóművész kiélezett érzékeiről árulkodik, hogy a színpad felfokozott hangulatát az utólagos színkezelés segítségével teszi jelenvalóvá. A magasan szaturált kék és piros színárnyalatok a vér és a halál vizuális asszociációját hívják elő. Előszeretettel ábrázolt részlete, a Rómeó és Júlia színdarabból, a szerelmespár testének extatikus egybeforrása, ahol a testek ellentétes irányú mozgása, a szerelmi gyönyör mámorának legkifejezőbb pillanatát közvetítik.

Soltész Melinda az üveget legszívesebben szabadon fújva és alakítva hozza létre, kvázi alkotótársként kezeli, megőrizve annak lelkét. Ahogyan az üveg a természeti erők mentén formálódik és alakul, egyfajta misztikumot is hordoz magában, hiszen nem az alkotó irányít, ő csak szemlélő, egy közös meditáció résztvevője. Ilyen a felhőbodorítók néven szereplő üvegmunkája. A ritka anyagból, üveghutában szabadon alakított forma, királykék színével és a meséket idéző ónfehér felhőpamacsaival egy olyan kultikus tárgy alakját öltötte magára, mely az égbolt véletlenszerű légköri jelenségeit egyedi módon képezi le az üveg anyagába, s amely képző- és iparművészet határán mozog, de valójában fölöttük áll.

Szabó Magda képzeletében élő szentendrei imázs képén a tervező konstruktív építkezése és a művész belső fantáziavilága harmonikus kölcsönhatásban érvényesülnek. A könnyed játékossággal újrarendezett épületek, tetőszerkezetek és tornyok dinamikus formái a zenei ritmusokhoz hasonlóan váltakoznak, tagolják a zsúfolt teret. Az ívelt vonalvezetés és a mesébe illő színvilág bűbájt és kedvességet kölcsönöznek a városképnek. Ugyancsak az épített környezet válik főszereplővé Montenegró című alkotásán. A tornyokban, burjánzó növényzetben, s a kis államot szimbolizáló, jelképes tárgyakban tobzódó tér, zsúfoltságával és buja részleteivel a mediterrán paradicsom élvezetekben gazdag, felszabadult hangulatát hozza elénk.

Tasnádi Szandra lendületesen ívelődő, organikus alakzataiból, egy farkas test jellegzetes részletei bontakoznak ki. A bronzból öntött elemek tulajdonképpen egymás irányát és lendületét határozzák meg, egymásból születnek meg. Így egészíti ki a felfelé ágaskodó, farkast idéző stilizált formát, a hosszanti irányba elnyúló lábakon álló alakzat, melyek együttesen az élőlény kétirányú mozgását, érzékelhető energia áramlását teremtik meg.

Tóth Anna alkotásán kísérletet tesz arra, milyen, amikor két, síkban ábrázolt háromszög egymást átszelő metszete, a térbeliség hatását kelti a vásznon. A hengereléssel, akril spray-vel és maszkolással létrehozott festményen a valóság egy absztrakt szeletét szakítja ki a térből, melyben a háromszögeket átlósan keresztező hosszanti felhasítások az alakzatok tünékenységét, a térbeliség feldarabolódását idézik elő. Az élénk, neon színekben vibráló, síkbeli formák érzékeny áttűnése, a különböző térrétegek egymás alá és fölé rendelt megjelenését teszik lehetővé.

Török Ibolya a tömör márványtömbből egy puha, lágyan ívelődő, organikus alakzatot hozott létre, mely kifelé nyújtózó, homorú felületeivel szinte elrugaszkodni, elrepülni látszik az őt tartó gránitkockáról. Ezt a felfelé irányuló, átlós irányú lendületet az anyagban futó sötétebb erezetek hangsúlyozzák. A szárnyakat, vagy kitárt kezet idéző forma középső hajlatából kis réz madárka bukkan elő, szárnyai mozdulatával az otthont adó márvány erővonalait ismétli.

Az itt felsorakozó alkotások tanúbizonyságai annak, hogy a 18. kerületi Művészeti Egyesület szőttese igen gazdag, sokszínű, és elismerésre méltó művészek alkotják közösségét. Láthatjuk, hogy, milyen, amikor munkásságuk legjavát szemlélhetjük együtt: a művészet egyenletes élvezetében részesülhetünk, méghozzá úgy, hogy az életről egyaránt tanítanak minket, ha kicsit jobban odafigyelünk a bennük rejlő tartalomra.

Szabó Zsófia Lilla
művészettörténész
Tomory Lajos Múzeum

Budapest, 2020. 11. 05.

A megnyitón készült felvételekért köszönet: KBKH munkatársai, Katona Lucia, Siklós Péter