Szerző: Barti Magdolna

Tisztelt Közönség, Kedves Kollégák!

A Magyar Képzőművészeti Főiskola (ma: Egyetem) műtermekkel zsúfolt szárnyába egy meglehetősen kopottas lépcsőn lehetett feljárni. A félemeleti forduló málló vakolatát hatalmas méretű Velázquez-másolat takarta jótékonyan. Aki továbbhaladt, elgondolkodhatott a világ dolgain, míg aztán az emeletem szinte orrba vágta egy ottfeledett paraván.

Valami jólelkű ember nem átallott rajzszénnel egy – némileg módosított – William Blake-idézetet firkantani rá, ami aztán megmaradt, szinte kitörölhetetlenül. Ez – 1983-ban, a már puhuló és ember-arcúnak mondott időszakban – nemcsak szimpla berzenkedésnek volt felfogható, hanem egyfajta hitvallásnak, figyelmeztetésnek is, miszerint „Rendszert kell teremteni, különben más rendszere igáz le!”.

Az első művészettörténet előadáson aztán Cifka Mester rendszeresen sokkolta a gólyákat azzal a kijelentésével, hogy „Művészet nincs, csak művészek vannak.” Később erre a tézisére vissza-visszatért, árnyalta-kiegészítette és újabb nézőpontokból vizsgálta-elemezte, majd eljutott Oswald Spengler egyik rendkívül fontos megállapításáig: „Az alkotómunka a valódi létezés alapja.”. (A valódi szót aláhúztam.)

Ez a könyv (A nyugat alkonya) teljes egészében Magyarországon csak a rendszerváltás után, 1994-ben jelenhetett meg, egészen addig csak – erősen szűrt, válogatott (értsd: cenzúrázott) – részleteiben volt elérhető. A világváros, a világváros és a vidék ellentéte, a tömegkultúra, a nagyvárosi létforma, az embernek a tájhoz való viszonya, a média működése, a technika történelmi és jelenkori szerepe, a művészeti ágak és az egyes kultúrák összefüggésrendszere, a művészettörténet és a történettudományok vizsgálódási módszerei, a hatalomgyakorlás egyes formáival – így a szabad gondolkodással, a művészet szabadságával is – kapcsolatos rendkívül izgalmas, máig ható megfigyelések olvashatók benne. Ezek részletes bemutatása, taglalása kétségkívül szétfeszítené e kiállításmegnyitó kereteit, de mindenképp érdemes őket afféle háttérzajként evidenciába tennünk, miközben a falakon soroló alkotásokkal ismerkedünk.

Néhány adat: a pályázatra 36 művész regisztrált és összesen 99 munka érkezett be. A 3+1 főből álló zsűrinek tehát nem volt egyszerű dolga, amikor kiválogatott, és kiállításra javasolt 24 művésztől 31 művet, durván számolva a harmadát. Ez – arányaiban – szokásosnak tekinthető, és összevetve az országos gyűjtőkörű VÖT-tel (ahova 502 munkát regisztráltak és 174-et állítottak ki) közel hasonló értéket mutat.

A válogatás során elsődleges szempontunk volt, hogy csak azok/olyan munkák kerüljenek be, amik az alapvető szakmai elvárásoknak/grádusoknak megfelelnek, és – értelemszerűen – nem lehetett célunk a stúdium-szintű/jellegű alkotások bemutatása – ide értve a klasszikusok nyomán készített másolatokat is. Kerestük – és meg is találtuk – az egyéni hangot, az originalitást és a kiírásnak megfelelő szellemiséget, a kohéziót.

Ez a tárlat jó értelemben véve eklektikus. Egyfelől kellőképp reprezentálja kerületi kulturális életünk sokszínűségét, másrészt pedig izgalmas keresztmetszetet mutat arról, hogy kortárs művészeti életünkben miféle – művészettörténeti előképeket és kontinuitásokat (is) felvető – mozgások, irányultságok történnek. A rendezés ezek szerint történt, némiképp önállóan értelmezett és társított/alkalmazott kulcsszavak/címkék mentén. Ezek stilisztikai- és technikai leírók, tágabb értelemben/megközelítéssel élve 14 félét, majd erős szűkítésekkel/összevonásokkal 7 kategóriát alkalmaztam az absztrakt, expresszionista, hipernaturalista, a pre- és posztimpresszionista, valamint a (poszt)naturalista és (poszt)romantika törekvések, valamint kollázs/asszamblázs megoldásokra vonatkozóan. Hangsúlyozni szeretném, hogy a leírók/címkék nem megbélyegzés-szerű skatulyák és megfellebbezhetetlen ítéletek, hanem inkább a tárlat befogadhatóságát, olvashatóságát segítő tartalom-vezérlőkként funkcionálnak.

Az egyik legnépesebb csoport az absztrakt irányzat képviselőié. Bár a közvélekedés elég ellentmondásosan viszonyul az ilyen jellegű alkotásokhoz, itt azonnal szembeötlő, hogy mennyire sokszínű- és tartalmú is tud lenni, hiszen kifejezési eszköztára rendkívül széleskörű, az expresszív megjelenítéstől kezdve a líraiig bezárólag. Baranecz Katalin dekoratív virágcsendélet visszafogott harmóniái, Csajbók Katalin provokatív, erős érzelmi asszociációkra kényszerítő képe, Frömmel Gyula valós tájélményen alapuló, artikulált- és szubjektív tájábrázolása, Garamvölgyi Béla síkhatású, komplementer színkontrasztokkal operáló kompozícióival van jelen. Gedeon Irén síkban és térben is megmozgatott felületei, szenzitív, idegvégződés-szerű vonalhálókkal és visszakapart feliratokkal megoldott munkája.

Egyéni megközelítéssel és technikával (elektrográfia) jelentkezett az idei Tárlatra Barti Magdolna, három képből álló kis sorozata egyenként multiverzum-szerű ékszer-kép; közelhajlásra- odafordulásra és elmélyülésre ösztönöznek. Együtt szemlélve a képcímek vers-sorokként értelmezendők, haikuk. E sorozatból a IX. jelen pillanatban a 69. Vásárhelyi Őszi Tárlaton látható.

Az expresszív képépítés remeke Ludmann Mihály emberből építkező tája, Magyar József iróniát sem nélkülöző címadásai, virtuóz rajztudására alapozott, dinamikus színhasználata és senki mással össze nem téveszthető egyéni hangzású munkái, Czerván Erzsébet a fauve-okat megidéző szín-öröme, kifejezés-béli kísérlete.

Schmidt Gabriella figyelemre méltó figurális festészetének egyik friss gyöngyszemét hozta. „Ellenfényben” című alkotása abba a kortárs vonulatba illeszkedik, mely a különféle médiákban megjelenő álló- és mozgóképeket forrásként felhasználva, azokat új kontextusba helyezve (vagy éppen azokból kiragadva) új tartalmakkal jelenít meg történéseket a festővásznon.

A grafikai megjelenítést most Fircák Irén képviseli erős szocio-fotó alapon nyugvó, több grafikai-rajzi technika együttes alkalmazásával készült, körbevágott műtárgyával és dekoratív virág-csendélet kompozíciójával.

Jelek szerint a hipernaturalista ábrázolás felé tart művészi fejlődése során Blumenschein Ágota, akinek alkotása azonnali irodalmi asszociáció-sort indít el a nézőben.

A mindmáig erősen ható pre- és posztimpresszionista törekvések képviselője Arany Gusztáv W. Turnert idéző, atmoszférikus képével, Molnár Péter stílus-parafrázisával, melyben egyidejűleg jelenik meg alkalmazott tapasztalatként az impresszionisták képkivágása, neoimpresszionisták optikai színkeverése, a fauve-ok tubus-színei, Van Gogh vonalkázós ecetkezelése. Oszter Dezső idén is üde színvilágú, lenyűgözően „természetesen” festett városképekkel jelentkezett, Polló Edit egy toposz-kompozíciót hozott, mediterrán hangulatú vedutát, Rumi Rózsa friss, az angol akvarell-technika szabályai szerint készült, plein-air képet, Kolláth Mariann finom komplementer színjátékra épülő, úsztatott- és szárazecset technikával készített akvarellt mutat meg a közönségnek.

Különleges élményben lehet része annak, aki Bakos Tamás kollázsihoz/asszamblázsaihoz közel hajol: téri szövedéke, rejtett és feltárulkozó struktúrák mutatják meg a meglelt édenkert valóság-szövetét.

Lenkes Ildikó – posztnaturalista – munkája egy újabb, nyáron elkezdett képsorozatának darabja, mely akár egyfajta reflexió-parafrázisnak is tekinthető. Nyilván erős belelátás/túlzás részemről, de Borsos József (1852 – Krízis egy művész életében/Az elégedetlen festő, MNG) képének részlete jutott eszembe.

A romantika tanulságait építi be munkáiba Kurucz Ferenc monokróm színvilágú, ill. Böcklin tájrendezési elveit, Friedrich beállításait idéző munkáiba, míg Nagy Tamás aranymetszésbe tett alakjával, klasszikus tértagolásával, fotó-effektek innovatív használatával bővíti ki az értelmezések lehetőségeit és határait.

Végül, de nem utósorban a tűzzománc, festőzománc technika is képviselve van Kis lldikó stilizált térben, geometriai transzformációkkal operáló munkájában, melynek létrejöttében nem kis szerepe van a hővel- és anyaggal történő játék lehetőségeknek.

Tisztelt Közönség, Kedves Kollégák!

Azt gondolom, két éve elkezdett kísérletünk (miszerint legyen nyílt, pályázatos az MFN-en történő megjelenés lehetősége, mutathassák be a „profikkal” együtt – kvalitásos – munkáikat az „amatőrök” is) bevált. A Kis Képek III. Tárlaton immár többeket, többedszer köszönthetek; akik pedig nem jutottak be, azoknak innen üzenem: ne csüggedjenek, és ne adják fel!

Dolgozzanak tovább hittel és alázattal, hiszen „Az alkotómunka a valódi létezés alapja.”.

Köszönöm türelmüket, a kiállítást megnyitom.

Garamvölgyi Béla festőművész, kurátor (2023.10.18.)

Köszönjük a fotókat Varga Lászlónak!

A táj, legalábbis a késő középkor óta, amikor a jó öreg Szokratésznek köszönhető tájvakság már nem zavarta az embert annyira a látásban, nem más, mint a bennünket körülvevő – az emberi kéz, de legalább is az emberi szem által letapogatott – tágabb vagy szűkebb környezet. Első sorban a természeti környezetre gondolunk ilyenkor, de tájnak tekintjük az ember által kreált mesterséges környezetet is. Amikor a művész a táj látványát rögzíti, akkor tájképet hoz létre. Amikor a hétköznapi vagy a tudományos tekintet méregeti, és ezt a méregetést adatsorral, számításokkal, vagy világos mondatokkal artikulálja, többé-kevésbé objektív képet ad róla. Ám akkor, amikor a művész, a festő látja, és láttatja, az már egyre távolabb kerülhet a táj eredeti látványától, amely már eddig sem volt tőlünk teljesen független létező. A festő tekintetében a táj, mint egy prizmában, vagy, mint egy kaleidoszkóban megtörhet, átalakulhat, sajátos értelmezéseket nyerhet; váratlan érzések, idegen gondolatok, merész ötletek, jelentések, régi emlékek rakódhatnak rá. A tájkép, a művészi tájkép, mindig egyszerre szól a külső tájról és a belső valóságról, annak legváltozatosabb és legtágabb értelmében. De nemcsak a művész, hanem a néző belső valóságáról is.

Ilyformán a tájkép a belső tájak képe is.

Gondoljunk csak néhány művészettörténeti példára:
Id. Pieter Bruegel Nagy Bábel tornyán a németalföldi tájba festett grandiózus, soha meg nem épülő építmény egyszerre kelti fel bennünk egy rom és egy organikus élőlény képzetét. Bruegel szkepszisbe mártott humanizmusa kivetül a táj képére. Giorgione A vihar c. festménye titkos összefüggések színtere. Ha beleveszünk a velencei mester képébe, különös bolyongás veszi kezdetét a jól ismert dolgok együttállásában. A szürrealista Magritte egyszerre játékos és lehetetlen terekbe csábít bennünket.

E három példa igazolni látszik Georg Simmel A táj filozófiája c. tanulmányának sorait: „a művészi alkotóképesség magasabb rendű megvalósulásra talál a táj esetében, mint mondjuk emberi individuumok szemléletében. … a táj objektív lévén, bizonyos távolságot tart velünk szemben, ami jót tesz a művészi magatartásnak, míg a másik szemléletével kapcsolatban hathat a rokon- és az ellenszenv.” Lefordítva: a tájkép alkalmasabbnak látszik a legkülönfélébb tartalmak művészileg egzakt közvetítésére, mint a portré, mivel az arc, a másik jelenvalósága torzíthatja a pontos fogalmazást. Ugyan akkor, tisztelt Símmel úr, mi történik V. van Gogh vagy Csontváry estében, akik a tájat olyan személyes élményként élték meg, mintha a legerősebb kisugárzású ember ült volna modellt a számukra? A lényeg, az egymást erősítő, az egymással vitatkozó példák, egyértelműsítik, a tájkép igencsak alkalmas arra, hogy bevezessen bennünket az individuum terébe.

Ennek a kiállításnak a címe Belső tájak. Ám, ha az előbbi gondolatmenetet követjük, akkor megkérdezhetnénk, miért nem a tájképek címet kapta. A pályázat kurátora pontosan tudja, hogy a táj szubjektivizálódik, esztétikailag átíródik a tájkép készítésekor, de azt szerette volna, hogy ennek még nagyobb nyomatékot adva késztesse a művészeket a belső világuk történéseinek, alakzatainak a leképezésére.

Még egy pillanatra tegyünk egy rövid teoretikus kitérőt. Az emberi lét, az emberi cselekvés egyik fő mozgatója a mindenre kiterjedő és mindenre befolyást gyakorló szűkösség. Anyagi javak, élelem, fémek, nyersanyagok, de ma már a víz is, a pénz, a tudás, a megoldási lehetőségek, a társas kapcsolatok, mind-mind a szűkösség foglyai. És persze a tér is. Vagy nincs, vagy bejárhatatlan. Jó kis paradoxon: még a végtelen tér is szűkösségként tételeződik az ember számára. Balla Bálint a Németországban élő szociológus a téma kiváló szakértője számba vette azokat a stratégiákat, melyekkel csökkenthetők a szűkösség szorítása. Ezek egyike a kulturális tevékenység általi kompenzáció: a művészi terek, mégha virtuálisan is szűkösség-mentes övezetként adódnak a számunkra. A művészek tájképei, belső tájai bejárható, szabadon használható téri dimenziókat teremtenek.

És ez a művészet egyik feladata. Mindegy, hogy az alkotó ember sci-fit ír, fantasztikus szimfóniát komponál, vagy tájképet fest.

Nézzük most már, ki mit hozott a Belső tájak kiállításra. Ahogy azt már megelőlegeztük, Georg Simmel-lel megtámogatva, aki a huszadik század elején felismerte, hogy a táj az emberi szubjektum terméke is, a kiállítás képeinek zömének centrumában maga a táj lesz. De, mint az látható, nemcsak a tájak képe fog belső utazásokra csábítani bennünket.

Két művész alkotásait gondoltam elsőként említeni, amelyek jól kijelölik a tájképek és a belső tájak közötti határvidéket. Polló Edit a Séta c. derűs képének bal oldali féltekén egy hétköznapi jelenet és az ahhoz tartozó reális tér látható, míg a másik képtér egy másoknak eleddig láthatatlan térbe fordul át. Arany Gusztáv képei csak sejtetnek: a realitás és az érzelmi, érzéki impulzusok mezsgyéjét ábrázolják.

A felhasznált anyag, az alkotói technika egzotikuma, a téma titokzatossága, a mesés, misztikus terek világa jellemzi a következő műcsoportot. Az előbb felsoroltak szinte kivétel nélkül jelen vannak Bakos Tamás bravúros, egyedi, keleties hangulatú munkáiban. Kurucz Ferenc hagyományos, nyugati művészeti eszközökkel jut a misztérium közelébe a festményein. Ludmann Mihály vásznán is épp egy emelkedett, várakozással teli pillanat van kibontakozóban.

A szimbólumok sűrített, bensőséges, belső világa jelenik meg Blumanschein Ágota jin-jan adaptációján, Bódi Judit sejtelmes, hollós képén is. Ghyczy György vörösen izzó felülete is markáns szimbólummá magasztosul. Ehhez a csoporthoz tartozónak gondolom még Baranecz Katalin Lélekgyöngyeit is.

Az absztrahálódott tájak, terek között kiváló munkák sokaságát találunk. Barti Magdolna, Garamvölgyi Béla, Gedeon Irén szétbontják a láthatót, és újra tagolják, újra komponálják azokat, ugyan más-más intenzitással, más-más hangsúlyokat teremtve a kompozícióikban. Szabó Regina nagyvonalú, lírai absztrakt felületet teremt a Sunset (I miss you) képén. Míg Frömmel Gyula alkotása egyszerre játszik a távoli, kozmikus és a köröttünk, bennünk rejlő mikroszkopikus terekkel. Keményné Szentmiklósy Krisztina impresszionisztikus, erdei táj attribútumai lassan az absztrakcióba fordulnak, örvénylenek át.

Ahogy arra már utaltunk, a karakteres festői eszközökkel fel lehet erősíteni, sőt ki lehet sajátítani a tájat, így téve belsővé, egészen személyessé azt. Erre találunk legtöbb példát a kiállításon. Ezt látjuk Czerván Erzsébet munkáin. Kedvencem közülük az izzó nyári hangulatot megidéző festménye. Ide tartozik Kolláth Mariann, aki finom humorral megfűszerezve mutat rá egy belső tájra, egészen pontosan a Tihanyi belső tóra. E kép mellé kívánkoznak Rumi Rózsa alkotásai, a melyekben még erősebb a konceptuális festői gesztus. A sor Molnár Péter pointilista kísérleteivel folytatható és Nagy Kovács Mária hullámot vető erdőrészletével. Oszter Dezső munkáiban tőlünk térben és időben távoli helyek szépség-mélységére fókuszál. Schenk Éva tájképén az olvadó jég lélek-tükörképe lesz a kép centruma – minden értelemben.

Fircák Irén és Magyar József alkotásai a történetek képi elbeszélhetőségének szép példái. De Magyar még tovább megy, ahogy az egyébként jellemző művészetére, terei nem elégszenek meg az egyenes vonalú narrációval, szinkronikus történéseket foglalnak magukba.  

A portrékban az emberi test és az emberi arc lesz önazonos a belső tájjal. Feszültség, indulat, érzelmek telítik Jancsó Tímea nőalakját, Ruttkay Sándor mindig bravúros grafikáit valamint Schmidt Gabriella popos, expresszív női portréját. 

Végére hagytam Lenkes Ildikó festményét. Mert sokszor nem is kell más, mint egy hétköznapi, efemer pillanat, történetesen széttépett papírrepülők, hogy betekintést nyerhessünk egy izgalmas történetbe, előlünk eleddig elrejtett belső világba.

És tényleg elég egy hétfő, hogy a Havanna panel kolosszusai alatt, a Kondor Béla Közösségi Háza falaival övezve jelentőssé emelkedjenek bennünk a hétköznapok. Gratulálok a kiállító művészeknek!

Hemrik László – Ludwig Múzeum (Budapest, 2023. 10. 09.)

In: Velence Firenze Róma Művészetelméleti írások, Atlantisz Medvetánc, 1990. Romhányi Gábor fordítása. „művészi alkotóképesség magasabb rendű megvalósulásra talál a táj esetében, mint mondjuk emberi individuumok szemléletében. … a táj objektív lévén, bizonyos távolságot tart velünk szemben, ami jót tesz a művészi magatartásnak, s míg nem egykönnyen érhető el a másik szemléletével kapcsolatban. Ez utóbbi esetben hat a rokon- és az ellenszenv szubjektív eltérítő mechanizmusa, a gyakorlati összefonódások, s mindenekelőtt ama eddig még kevés figyelemre méltatott az előérzet: mit jelenthetne nekünk ez az ember, ha életünk egyik tényezője volna. Nyilvánvalóan homályos és összetett érzésekről van szó…”1

Köszönjük a fotókat Varga Lászlónak!

A kiállítás kurátora: Garamvölgyi Béla

Tisztelt Közönség,
sajnos, az az ígéretem, hogy kurátori megnyitót fogok tartani – nem tud teljesülni maradéktalanul, hiszen én sem tudok egyszerre két helyen jelen lenni. E pillanatban valahol Ljubljana környékén kísérem érettségiző osztályomat utolsó, közös tanulmányi kirándulásunkon; és megint csak sajnos, hogy az utolsó pillanatban megjelent „Tanév rendje” rendelet nyomán egyszerűen képtelenség volt az időpontok ütközését feloldanom.
Pedig jó lett volna, mert a PIK-béli Ars Sacra-kiállítások történetében egyfajta paradigmaváltás következett be; a több műfajból beérkező alkotások bemutatása helyett most inkább a fotóművészet került fókuszba. Fontos a kiállítás mottójául választott textus tartalmi üzenete, de legalább ennyire lényeges az is, hogy e tárlatot – az általam is nagyra tartott – zseniális fotográfus- és művész, Chochol Károly emlékének szenteljük.

Az idei Ars Sacra Fesztivál égetően időszerű jelmondatát a Zsoltárok könyvéből kölcsönözte. Ennek 34. fejezetében, „Az Isteni igazságosság dicsérete” zsoltár 15. sorában olvasható teljességében: „Hagyd el a rosszat és válaszd a jót, keresd a békét és járj a nyomában!” Hasonló üzenet (vagy inkább visszautalás?) lelhető János Evangéliumában, az utolsó vacsorát leíró fejezetben, amikor Jézus azt mondja tanítványainak: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja.”

Az üzenet – Keresd a békét! – elsődleges tartalmával épeszű ember nem vitatkozik. Mert érthető, sőt, kívánatos. A termék- és érdek-vezérelt – mondjuk úgy: tematizált – közvetítéséről, kapcsolásáról viszont napi szinten gondoskodnak a különböző felületeken megjelenő friss hírek és plakátok. Az, amit közölnek – és ahogyan tálalják – már legalábbis véleményes, de erről kinek-kinek megvan a saját – szimpátián alapuló – meglátása.

Számomra sokkalta érdekesebb, hogy miféle fordításai, vagy vetületei jelennek meg az isteni igazságosság személyes keresésének egy-egy olyan művész felfogásában, akik ősi, „varázsló-szakmájuknak” köszönhetően képletesen is képesek átlépni a napi politikai praxis diktálta „border line”-okat.

A könnyen formálható általánosból így lesz egyedi, és Jézus utalása az „én békém”-re (Pax Christi) is így válik mindannyiunk számára láthatóvá és befogadhatóvá – vagy akár követendő mintává is, ha az Írás szellemiségét nézzük.

Chochol Károly hatalmas életművének jelentős része 2021-ben Budapest Főváros Levéltárába került. Az 1300, többnyire kiállításra készült előhívott fotóból, a megközelítően 10 000 digitális képből és 40 000 fotónegatívból álló gyűjtemény egyedülálló fotó- és társadalomtörténeti értékkel bír. Alakját nehéz meghatottság nélkül, hűvös  tárgyilagossággal felidéznem, hiszen originális gondolkodása, páratlan képi humorérzéke, őszinte kedvessége, türelmes bölcsessége ezt jórészt lehetetlenné teszi. Lánya, Etelka (akinek nem tudom eléggé megköszönni) gondos és szenzitív válogatásának jóvoltából
került ki a főfalra három képe. Ezekben jól megragadható Chochol mester ars picturájának három igen fontos mozzanata: a pax humana, a vox humana és a conditio humana. Az elsőnél az odahajlás mozdulatában rejlő szeretetteljes gesztus; a másodiknál a kesernyés-együttérző, ugyanakkor kritikus attitűd; a harmadiknál pedig az utalásban/áthallásban/vonatkoztatásban rejlő virtuóz játékosság.
A „Gazdátlanul” (1987) egyik kedvence volt, melyet a Szent István körúton készített, ahol „valaki a Vígszínház elé egy spárgával a nyakán odakötött egy kiskutyát, és az esőben egy járókelő lehajolt az ott vinnyogó kiskutyához és néhány megnyugtató szóval próbálta a kiskutya fájdalmát enyhíteni. Ez nekem fontos kép.”
A „Pihenők a parkban” (1970/1975 körül) képről egy pályatárs – Tímár Péter – így emlékezett meg a Fotóművészet újságban, 2015-en: „(…) Azt hihetnénk, hogy ezeknek a múló korokat dokumentáló képeknek egyszerű és egyértelmű a befogadása. Van egy közhely, hogy a kép magáért beszél. Ezen a Lajos utcai Chochol-kiállításon érdekes cáfolatát éltem meg ennek. Egy nagy kultúrájú ember tartott tárlatvezetést, és egy Herzen utcai kis parkocskát (a koszlott tűzfalon felirat: Jó pihenést! és alatta két pad, egy-egy idős emberrel, akik a kívánságnak akarnak éppen megfelelni), szóval ezt a képet a tárlatvezetés, mint a sötét kádári idők példáját vezette fel: lám, még ebbe is beletolakodott a hatalom, nagy betűkkel előírva, mi a teendő. Nekem pedig ez a kép – és maga a szituáció, amit
ábrázol – egyszerűen bájos. Egy ős-graffiti, egy őszinte jókívánság abból az időből, amikor gyakran még a szembe találkozó idegenek is köszöntötték egymást.”

Eifert János hármas képének egyik – lehetséges – értelmezése a szakrális geometrián keresztül vezet el az egyik – ismét csak lehetséges – olvasathoz. Alap-motívuma (egyben ikonográfiai programjának rendező elve) az egyenlő oldalú háromszög, melyet háromszor ismételve, geometriai transzformációkkal azonnal ritmizál- és hangsúlyoz is. A háromszögek súlypontjaiba ülnek be a körök, melyekben a kép-tartalmi motívumok (kapu, fa, madarak) ismétlődnek szintén három, dramaturgiájukat tekintve oksági összefüggéseket is felvillantó változatban. A körök – ráadásul – a Fibonacci-számsor (itt: 2:3:5:8:13) harmadik tagjaként aránylanak a háromszög alapjához. Mindez
véletlen lenne? Nem hiszem.

Ha csak a szimbolikai oldalt tekintem, akkor az európai kultúrában a háromszög a Gondviselésre, ill. szentháromságra utal, a kör a tökéletességre; a kettő együtt szabadkőműves jelkép alapszerkezeteként – a mindent látó szem – asszociálható. Az aranymetszés pedig más feliratban az istenség földi jelenlétének és a teremtés folyamatának kifejezéseként is fordítható. Ha ehhez hozzáadom a körökben megjelenő kép-szimbolikai jelentéstartományt is (kapu = átjáró két világ között; fa = életfa, tudás és biz. ért. a pedagógia; madár = lélekjelkép; udvar [kert] = édenkert/paradicsom), máris előttünk áll az Eifert-képlet: 1+1=3. E képletet maga Eifert Mester írta le, Ilku Mester „Enuma elis” című katalógusának előszavában.

Ilku János béke-keresése – azonnal hozzáteszem: meglelése és követése, ha „valóság-réteg/layer”- ekként értelmezem – egyszerre leíró- és múltjellegű. Ezt fogalmazta meg Eifert mester az előbb említett bevezetőben: (Ilku János montázsainak) „értékét azonban nem az alkalmazott technika és a gazdag eszköztár adja, hanem műveinek szellemisége, melynek során a gondolat és a mondanivaló érzékletesen, élményszerűen jelenik meg. Ilku János (…) gondolkodó ember, vizuális filozófus. Ha két képet/gondolatot összead, három lesz belőle.”

Némiképp önkényesen ehhez hozzáfűznék egy másik (Irwin Shaw-tól idecitált) képlet-részletet: „Az egyenlet így szól: Ember plusz Szándék egyenlő Véletlen. Ezt viszont nem lehet elhinni. Tervnek igenis kell lennie valahol, csak bölcsen álcázva, ahogy a jó drámaíró álcázza a cselekményt.” Nagy kérdés, hogy meglátjuk-e, használjuk-e a sors/gondviselés/véletlen elénk sodorta lehetőségeket?
Ilku mesternél egyértelműen „igen” a válasz, hiszen a falakon soroló műveiben egyszerre jelenik meg a véletlen szülte lehetőség (penész-képek), annak teremtő szándék szerinti rendezése (montázs-technika), valamint az általam is sokat emlegetett érték-többlet hozzáadás problematika – melyek így együttesen alkotják magát a megvalósuló tervet.

Siklós Péter számára az isteni igazság meglátásának pillanata hasonlatossá válik a görög sorstragédiák katarzis-élményéhez. A drámaian komponált, színpadi jelenetről készített felvétele mintegy előrevetíti a végkifejlet után következő – szigorúan interiorizált – stációt: a megtisztulás, felszabadulás, újrakezdés lehetőségének semmihez sem hasonlítható érzését

Getto Márton geometrikus absztrakt alkotásai annak a meghatározó élménynek is köszönhetik létrejöttüket, „megcsinálásukat”, amikor a filmes gép mechanikai hibája következtében egy képkockára több expozíció készül. (a mai gépek programautomatika-tárába ez már alapértelmezett) Az ilyen fotókat a szaknyelv multiexpo-ként ismeri, és ez nála azzal a különleges egyediséggel társul, hogy a rész-expozíciók között egy-egy – hihetetlenül precízen végrehajtott – geometriai transzformáció is közbeiktatódik. Kezében az okos gép ugyanolyan eszköz, mint a festőnél az ecset, vagy a szobrász esetében a véső. A geometria pedig a működő rend átélésének az a végső mozzanata, amikor az alkotás fizikai korlátai egy új dimenzióval – az idővel – bővülnek fel. Ez a nehezen definiálható pillanat a „Pax Divina” – az Isteni béke.

Lenkes Ildikó szerint a béke-keresés folyamat. Számára nem az esztétikai minőség meglelése a cél, hanem az „elveszett, gyámoltalan gyermeki én” bóklászásainak vissza- és felidézése. Ennek érdekében döntött úgy, hogy hosszú expozíciós képeket készít, 20-30 másodperceseket. A „gyermeki én” megszemélyesítője Janka lánya lett, akinek mozgását, mozdulatait egy már-már szürreális – ám valóságos – helyszínen több vakuval villantotta meg. Az eredmény pedig – meglátásom szerint – több mint lenyűgöző.

Ravasz Balázs természetfotói elmenekítenek miket a köznapok zajos, stresszes és átpolitizált világából. Onnan, ahol semmi sem az, aminek látszik, és mindennek van valami titkos hátsó szándéktól vezérelt alternatív valósága – oda, ahol a boldogok mezejéhez (Élüszion/Elízium) hasonlatosan sohasem érzünk fáradtságot, éhséget vagy szomjúságot. Ez számára a meglelt béke: csend, nyugalom és a tökéletes pillanat harmóniája.

Ruzsa István a szemléletesen igazolja, hogy a közkeletű szólás szerint „Megfogta az isten lábát” – mégpedig több okból. Egyfelől, mert a lineáris perspektívához szokott szemünket/elménket zavarba ejtő módon a tájelemek tökéletes szimmetriában egy gömbfelületre lettek felhúzva, másrészt, mert szokatlan magasságból, nézőpontból és kitüntetett pillanatban rögzítette a látványt. Mindehhez rengeteg megfigyelés, türelem, alaposan átgondolt helyszínválasztás- és koncepció kellett – valamint nem utósorban a kép elkészítéséhez szükséges technikai egyközök meggyőzően professzionális használata.

Váradi Levente virtuóz módon provokálja véleményalkotásra a nézőt, amikor a kiállított képeinek vizuális tartalmához nehezen illeszthető címekkel operál. Hiszen a felvételek dokumentálnak, rögzítenek egy-egy élethelyzetet, miközben a címadásban olvasható szöveg egészen másfajta tartalmak meglétére utal. Hogyan fésülhető össze mégis a jószerivel műtői sterilitású, high-tech környezetben, az organikus/autentikus kultúra öltözetét viselő, TV-felvételre várakozó lányokat bemutató pillanatfelvétel; vagy ennek épp az inverze: a megtartott autentikus/organikus környezetben várakozó, kezében high-tech eszközt tartó (és nyilván: használó) lányka dokumentarista képe és a hozzájuk társított címadás között feszülő kontraszt?

Röviden: sehogy. Picit hosszabban: Leventének pontosan ez a célja, amikor egyértelmű kijelentések (ha úgy teszik: használati utasítások) helyett elgondolkodtató/kellemetlen/kínos kérdéseket/lappangó problémákat vet fel – a (lehetséges) válaszok meglelését, az önálló vélemény megfogalmazását pedig a befogadóra bízza.

Két nemzedék nagy és meghatározó alkotószemélyiségei mutatják be e helyen alkotásaikat. Az analóg, filmes technológián felnövő, laborban-vegyszerekkel és manuális módszerekkel képeketéletművet teremtő Mesterek – akik a digitális fotózás elterjedése során „át tudtak állni” a szoftverek kínálta – kimeríthetetlen – lehetőségekre.
Valamint az ifjabb Mesterek nemzedéke, akik már ebben szocializálódtak, nőttek fel – és
szemlátomást tökéletesen uralják a rájuk bízott technikát-technológiát.
Közös bennük az elhivatottság, művészetük igényes-szenvedélyes és megalkuvást nem ismerő művelése.

Köszönöm türelmüket, a kiállítást megnyitom.
Garamvölgyi Béla
festőművész
Pestszentlőrinc, 2023. 09. 15

Köszönjük a fotókat Varga Lászlónak!

A kiállítás kurátorai: Barti Magdolna, Frömmel Gyula, Lenkes Ildikó, Zongor Roni

Kedves Alkotóművészek, Családtagok, Érdeklődők!

Mi emberek arra vagyunk kondicionálva, hogy megfigyeljük és megértsük a minket körülölelő valóságot, az élővilág működését, embertársaink megnyilvánulásait, és e felfogott valóság töredezett darabjait egységbe rendezve, egy új egészet alkossunk magunk számára, amely belső világunkban, személyes tereinkben él tovább. Az európai képzőművészet történetében éppen a külvilágnak ebben az értelemben vett egyéni módon történő leképezése volt folyamatos kísérletezés tárgya: mennyire szabad elrugaszkodni a szemmel látható valóságtól? – a perspektíva, az optikai benyomások, az időfaktor, az érzelmek, a lelkiállapot, vagy mindezek együttese szorulna inkább kifejezésre?

Évszázadokon keresztül mindig egyik vagy másik került előtérbe az aktuális irányzatoknak
megfelelően, azonban a 21. századi művészet többé nem engedi stílusirányzatok mögé rejteni az individuum személyes megéléseit, így az a maga teljes szabadságában nyilvánulhat meg a különböző technikai eszközök garmadáján keresztül, természetesen az alkotó mesterségbeli tudásának, felkészültségének függvényében. Ám a szabadsághoz egyfajta bátorság is szükséges a művészek részéről, felvállalni azt az egyéni látás- és ábrázolásmódot, ahogyan a dolgok belső jelentését, a csak rájuk jellemző módon megragadják.

A kiállítás és egyben a művésztelep központi hívószava: a belső táj egy nagyon izgalmas, sokrétű problematikát érintő téma. Hiszen a belső táj, egy intim tér, ahol legbensőbb gondolataink, érzelmeink elevenednek meg, miközben a művész valamilyen értelemben mindezt közszemlére teszi alkotásával, vállalva az olykor értetlen szemeknek való kiszolgáltatottságot. És talán épp ezért egy pillanatra megérintődhetünk, ahogyan ezek az egyéni belső valóságok, képlékeny, alakuló belső folyamatok feltárulkoznak előttünk, egyúttal új látásmódokat, megközelítéseket kínálnak számunkra a valóság megértéséhez.

Ágoston Papp Mónika az érzelmi állapotokat képviselő, szimbolikus épületeivel segít kifejezni a magány, a szomorúság, a remény, a derű állapotait. Szürreális, mesebeli atmoszférájuk révén egészen közel kerülhetünk emberségünk alapvető megéléseihez, hasonlóan a női ivarsejteket és a magzatokat ábrázoló különleges cianotípiás képein. Utóbbiak a nőiség, az anyaság misztikus világát tárják fel. A víz lágyságával átitatott testekből ragyogó, burjánzó tájképek szövődnek, amelyek átlátszó éteri formákká változva, a társteremés tapasztalati tudását vetítik a papírra.

Barti Magdolna apró ecsetvonásokból összerendeződő fantasztikus tájképében egészen
megdöbbentő mélységek és magasságok nyílnak meg előttünk, köszönhetően az organikusan egymásba fonódó fény-árnyék hatásoknak és színkontrasztokban. A lila árnyalatokban játszó domborzati formákon végigvezetve tekintetünket egészen elvarázsolt helyekre juthatunk el, árnyékba burkolózott völgytől, magas hegycsúcsokig. Mintha nyomon követhető állapotokról tudósítanának nekünk, a végtelen távolságokat egészen kicsiny keretek közé zsugorítva. Akár egy miniatürizált térkép, ami nem a valós látványból, hanem a belső megélésekből, az alkotó lelkéből építkezik.

Kurázsi mama megrendítő drámáját, a háború körmönfont lelki és fizikai traumáit, az ebben
megnyilvánuló széles érzelmi megnyilvánulásokat, tűpontosan ragadja meg Frömmel Gyula hét darabos linómetszet sorozatában. Bertold Brecht drámájának kulcsmomentumai a határozottan futó, ugyanakkor érzékeny vonalakból rajzolódnak ki, lángoló expresszivitásukat az emberi gesztusok kifejező ábrázolása adja.

Garamvölgyi Béla síkhatású, komplementer színkontrasztokkal operáló kompozícióiban
felfedezhetünk valamilyen tájjelleget, ám az absztrakt hatású művek, mégis inkább belső
tapasztalatok lenyomatai, amelyek a külvilágból érkező benyomások mentén alakultak ki, de már elhagytak mindenféle természetre utaló asszociációkat. A pozitív és negatív képrögzítési eljárások plasztikus, vizuális élményét közvetíti a papíron, emlékeztetve arra, hogy a kintről és bentről észlelt valóságok mennyire különbözhetnek egymástól.

Lenkes Ildikó egészen plasztikus, szinte érinthető, realisztikus formában mégis síkba terítve hozta közel hozzánk a természetet. Illetve annak megkínzott, elpazarolt mását, amely az összegyűrt papírgalacsinok, ákombákom gyermekrajzok képében gondolkodtat el minket, környezetvédelemről, a művészi lét nehézségeiről, kifacsart, elhasznált lelki állapotainkról. A látható valóságot ábrázolja, mégis túlmutat azon.

Rumi Rózsa az őt jellemző, fénnyel átszőtt meleg színárnyalataival alakította ki belső tájainak levegős, intim atmoszféráját. A mesebeli névre hallgató aranyerdő, ezüst tó kompozíciós elrendezésükben is a harmónia, a megérkezettség, az idilli boldogság állapotait sugározzák, míg a víz és az erdő szimbolikájában az élet forrását, illetve a lélek rejtelmeit tükrözik.

Schmidt Gabriella felfokozott, harsogó színvilágával vonzza tekintetünket belső tájaira. Tiszta, intenzív színekből felépített dekoratív felületei miatt képei tüzesen ragyognak, a formákat egységes fény hatja át, akárcsak egy forró nyári napon. Belső világának finomságáról árulkodó tájképén az aprólékosan kidolgozott és síkszerű elemek dinamikus ritmusban váltják egymást, mintha egy szőttes mintázatában láthatnánk különböző szemszögből és nagyításból e képzeletbeli vidéket.

T. Szabó Magdolna bátran lépett ki építészként megszokott keretei közül. A térrendezés című kép felületének hagyományos, szerkesztett tagolását egy erőt sugárzó, misztikus színvilágban oldotta fel, ahol a foltok, ecsetvonások vezetik a tekintetet, egyre beljebb, a létezés magasabb dimenziójába. Önrendezésében hasonlóan sejtelmes, organikus növényi mintázatok kerülnek előtérbe, miközben a burjánzó élővilág rétege alatt, megmutatkozik az öntudatára ébredt, és önreflexióra képes emberi lény. Mindkét festmény mögött a Bagua Lo Shu 3000 éves filozófiája áll.

Zongor Roni képei a tűpontosan húzott tárgyvonalak mellett is valami áttetsző tisztaságot,
emelkedettséget árasztanak, különösen a Megérzés című, ahol a hideg kékes-türkiz árnyalatok fehérrel keveredő színskáláiban a látvány elemeire bomlik, a tárgyak összeolvadnak egymásban, csak a széleken felvillanó élénk színek jelzik az intenzív belső történést. A kép ragyogó vizuális életre keltése a kontemplatív figyelem állapotának, amikor a szemlélő olyannyira belemerül és összeforr a környezetével, hogy az már szinte részévé válik. Mintha azt üzenné: ha kilépünk, valójában belépünk önmagunkba, megsejtve a többet.

Összegezve, a tárlaton mintha röntgenfelvételen keresztül tapinthatnánk ki valamit, ami a hétköznapi észlelés számára láthatatlan, ami leginkább a mélyrétegekben zajlik. A vizuális feltárulkozás hitelességét pedig az adja, hogy a valódi, sejtszinten átélt ösztönös tudásnak egy nagyon személyes, ugyanakkor mindenki számára érthető és befogadható formájával találkozhatunk a műalkotások által. Olyasmire mutatnak rá, amely a külsőségekre fókuszáló társadalmunk korában könnyen elvész, ám amíg az alkotók merik megmutatni a felszín alatt zajló, szavakba nem önthető, olykor zavarba ejtő történéseket, addig a posztmodern  léleknek is lesz tápláléka.

Szabó Zsófia Lilla

művészettörténész
Budapest, 2023. 09. 22.