A kiállítás kurátora: Garamvölgyi Béla
Tisztelt Közönség,
sajnos, az az ígéretem, hogy kurátori megnyitót fogok tartani – nem tud teljesülni maradéktalanul, hiszen én sem tudok egyszerre két helyen jelen lenni. E pillanatban valahol Ljubljana környékén kísérem érettségiző osztályomat utolsó, közös tanulmányi kirándulásunkon; és megint csak sajnos, hogy az utolsó pillanatban megjelent „Tanév rendje” rendelet nyomán egyszerűen képtelenség volt az időpontok ütközését feloldanom.
Pedig jó lett volna, mert a PIK-béli Ars Sacra-kiállítások történetében egyfajta paradigmaváltás következett be; a több műfajból beérkező alkotások bemutatása helyett most inkább a fotóművészet került fókuszba. Fontos a kiállítás mottójául választott textus tartalmi üzenete, de legalább ennyire lényeges az is, hogy e tárlatot – az általam is nagyra tartott – zseniális fotográfus- és művész, Chochol Károly emlékének szenteljük.
Az idei Ars Sacra Fesztivál égetően időszerű jelmondatát a Zsoltárok könyvéből kölcsönözte. Ennek 34. fejezetében, „Az Isteni igazságosság dicsérete” zsoltár 15. sorában olvasható teljességében: „Hagyd el a rosszat és válaszd a jót, keresd a békét és járj a nyomában!” Hasonló üzenet (vagy inkább visszautalás?) lelhető János Evangéliumában, az utolsó vacsorát leíró fejezetben, amikor Jézus azt mondja tanítványainak: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja.”
Az üzenet – Keresd a békét! – elsődleges tartalmával épeszű ember nem vitatkozik. Mert érthető, sőt, kívánatos. A termék- és érdek-vezérelt – mondjuk úgy: tematizált – közvetítéséről, kapcsolásáról viszont napi szinten gondoskodnak a különböző felületeken megjelenő friss hírek és plakátok. Az, amit közölnek – és ahogyan tálalják – már legalábbis véleményes, de erről kinek-kinek megvan a saját – szimpátián alapuló – meglátása.
Számomra sokkalta érdekesebb, hogy miféle fordításai, vagy vetületei jelennek meg az isteni igazságosság személyes keresésének egy-egy olyan művész felfogásában, akik ősi, „varázsló-szakmájuknak” köszönhetően képletesen is képesek átlépni a napi politikai praxis diktálta „border line”-okat.
A könnyen formálható általánosból így lesz egyedi, és Jézus utalása az „én békém”-re (Pax Christi) is így válik mindannyiunk számára láthatóvá és befogadhatóvá – vagy akár követendő mintává is, ha az Írás szellemiségét nézzük.
Chochol Károly hatalmas életművének jelentős része 2021-ben Budapest Főváros Levéltárába került. Az 1300, többnyire kiállításra készült előhívott fotóból, a megközelítően 10 000 digitális képből és 40 000 fotónegatívból álló gyűjtemény egyedülálló fotó- és társadalomtörténeti értékkel bír. Alakját nehéz meghatottság nélkül, hűvös tárgyilagossággal felidéznem, hiszen originális gondolkodása, páratlan képi humorérzéke, őszinte kedvessége, türelmes bölcsessége ezt jórészt lehetetlenné teszi. Lánya, Etelka (akinek nem tudom eléggé megköszönni) gondos és szenzitív válogatásának jóvoltából
került ki a főfalra három képe. Ezekben jól megragadható Chochol mester ars picturájának három igen fontos mozzanata: a pax humana, a vox humana és a conditio humana. Az elsőnél az odahajlás mozdulatában rejlő szeretetteljes gesztus; a másodiknál a kesernyés-együttérző, ugyanakkor kritikus attitűd; a harmadiknál pedig az utalásban/áthallásban/vonatkoztatásban rejlő virtuóz játékosság.
A „Gazdátlanul” (1987) egyik kedvence volt, melyet a Szent István körúton készített, ahol „valaki a Vígszínház elé egy spárgával a nyakán odakötött egy kiskutyát, és az esőben egy járókelő lehajolt az ott vinnyogó kiskutyához és néhány megnyugtató szóval próbálta a kiskutya fájdalmát enyhíteni. Ez nekem fontos kép.”
A „Pihenők a parkban” (1970/1975 körül) képről egy pályatárs – Tímár Péter – így emlékezett meg a Fotóművészet újságban, 2015-en: „(…) Azt hihetnénk, hogy ezeknek a múló korokat dokumentáló képeknek egyszerű és egyértelmű a befogadása. Van egy közhely, hogy a kép magáért beszél. Ezen a Lajos utcai Chochol-kiállításon érdekes cáfolatát éltem meg ennek. Egy nagy kultúrájú ember tartott tárlatvezetést, és egy Herzen utcai kis parkocskát (a koszlott tűzfalon felirat: Jó pihenést! és alatta két pad, egy-egy idős emberrel, akik a kívánságnak akarnak éppen megfelelni), szóval ezt a képet a tárlatvezetés, mint a sötét kádári idők példáját vezette fel: lám, még ebbe is beletolakodott a hatalom, nagy betűkkel előírva, mi a teendő. Nekem pedig ez a kép – és maga a szituáció, amit
ábrázol – egyszerűen bájos. Egy ős-graffiti, egy őszinte jókívánság abból az időből, amikor gyakran még a szembe találkozó idegenek is köszöntötték egymást.”
Eifert János hármas képének egyik – lehetséges – értelmezése a szakrális geometrián keresztül vezet el az egyik – ismét csak lehetséges – olvasathoz. Alap-motívuma (egyben ikonográfiai programjának rendező elve) az egyenlő oldalú háromszög, melyet háromszor ismételve, geometriai transzformációkkal azonnal ritmizál- és hangsúlyoz is. A háromszögek súlypontjaiba ülnek be a körök, melyekben a kép-tartalmi motívumok (kapu, fa, madarak) ismétlődnek szintén három, dramaturgiájukat tekintve oksági összefüggéseket is felvillantó változatban. A körök – ráadásul – a Fibonacci-számsor (itt: 2:3:5:8:13) harmadik tagjaként aránylanak a háromszög alapjához. Mindez
véletlen lenne? Nem hiszem.
Ha csak a szimbolikai oldalt tekintem, akkor az európai kultúrában a háromszög a Gondviselésre, ill. szentháromságra utal, a kör a tökéletességre; a kettő együtt szabadkőműves jelkép alapszerkezeteként – a mindent látó szem – asszociálható. Az aranymetszés pedig más feliratban az istenség földi jelenlétének és a teremtés folyamatának kifejezéseként is fordítható. Ha ehhez hozzáadom a körökben megjelenő kép-szimbolikai jelentéstartományt is (kapu = átjáró két világ között; fa = életfa, tudás és biz. ért. a pedagógia; madár = lélekjelkép; udvar [kert] = édenkert/paradicsom), máris előttünk áll az Eifert-képlet: 1+1=3. E képletet maga Eifert Mester írta le, Ilku Mester „Enuma elis” című katalógusának előszavában.
Ilku János béke-keresése – azonnal hozzáteszem: meglelése és követése, ha „valóság-réteg/layer”- ekként értelmezem – egyszerre leíró- és múltjellegű. Ezt fogalmazta meg Eifert mester az előbb említett bevezetőben: (Ilku János montázsainak) „értékét azonban nem az alkalmazott technika és a gazdag eszköztár adja, hanem műveinek szellemisége, melynek során a gondolat és a mondanivaló érzékletesen, élményszerűen jelenik meg. Ilku János (…) gondolkodó ember, vizuális filozófus. Ha két képet/gondolatot összead, három lesz belőle.”
Némiképp önkényesen ehhez hozzáfűznék egy másik (Irwin Shaw-tól idecitált) képlet-részletet: „Az egyenlet így szól: Ember plusz Szándék egyenlő Véletlen. Ezt viszont nem lehet elhinni. Tervnek igenis kell lennie valahol, csak bölcsen álcázva, ahogy a jó drámaíró álcázza a cselekményt.” Nagy kérdés, hogy meglátjuk-e, használjuk-e a sors/gondviselés/véletlen elénk sodorta lehetőségeket?
Ilku mesternél egyértelműen „igen” a válasz, hiszen a falakon soroló műveiben egyszerre jelenik meg a véletlen szülte lehetőség (penész-képek), annak teremtő szándék szerinti rendezése (montázs-technika), valamint az általam is sokat emlegetett érték-többlet hozzáadás problematika – melyek így együttesen alkotják magát a megvalósuló tervet.
Siklós Péter számára az isteni igazság meglátásának pillanata hasonlatossá válik a görög sorstragédiák katarzis-élményéhez. A drámaian komponált, színpadi jelenetről készített felvétele mintegy előrevetíti a végkifejlet után következő – szigorúan interiorizált – stációt: a megtisztulás, felszabadulás, újrakezdés lehetőségének semmihez sem hasonlítható érzését
Getto Márton geometrikus absztrakt alkotásai annak a meghatározó élménynek is köszönhetik létrejöttüket, „megcsinálásukat”, amikor a filmes gép mechanikai hibája következtében egy képkockára több expozíció készül. (a mai gépek programautomatika-tárába ez már alapértelmezett) Az ilyen fotókat a szaknyelv multiexpo-ként ismeri, és ez nála azzal a különleges egyediséggel társul, hogy a rész-expozíciók között egy-egy – hihetetlenül precízen végrehajtott – geometriai transzformáció is közbeiktatódik. Kezében az okos gép ugyanolyan eszköz, mint a festőnél az ecset, vagy a szobrász esetében a véső. A geometria pedig a működő rend átélésének az a végső mozzanata, amikor az alkotás fizikai korlátai egy új dimenzióval – az idővel – bővülnek fel. Ez a nehezen definiálható pillanat a „Pax Divina” – az Isteni béke.
Lenkes Ildikó szerint a béke-keresés folyamat. Számára nem az esztétikai minőség meglelése a cél, hanem az „elveszett, gyámoltalan gyermeki én” bóklászásainak vissza- és felidézése. Ennek érdekében döntött úgy, hogy hosszú expozíciós képeket készít, 20-30 másodperceseket. A „gyermeki én” megszemélyesítője Janka lánya lett, akinek mozgását, mozdulatait egy már-már szürreális – ám valóságos – helyszínen több vakuval villantotta meg. Az eredmény pedig – meglátásom szerint – több mint lenyűgöző.
Ravasz Balázs természetfotói elmenekítenek miket a köznapok zajos, stresszes és átpolitizált világából. Onnan, ahol semmi sem az, aminek látszik, és mindennek van valami titkos hátsó szándéktól vezérelt alternatív valósága – oda, ahol a boldogok mezejéhez (Élüszion/Elízium) hasonlatosan sohasem érzünk fáradtságot, éhséget vagy szomjúságot. Ez számára a meglelt béke: csend, nyugalom és a tökéletes pillanat harmóniája.
Ruzsa István a szemléletesen igazolja, hogy a közkeletű szólás szerint „Megfogta az isten lábát” – mégpedig több okból. Egyfelől, mert a lineáris perspektívához szokott szemünket/elménket zavarba ejtő módon a tájelemek tökéletes szimmetriában egy gömbfelületre lettek felhúzva, másrészt, mert szokatlan magasságból, nézőpontból és kitüntetett pillanatban rögzítette a látványt. Mindehhez rengeteg megfigyelés, türelem, alaposan átgondolt helyszínválasztás- és koncepció kellett – valamint nem utósorban a kép elkészítéséhez szükséges technikai egyközök meggyőzően professzionális használata.
Váradi Levente virtuóz módon provokálja véleményalkotásra a nézőt, amikor a kiállított képeinek vizuális tartalmához nehezen illeszthető címekkel operál. Hiszen a felvételek dokumentálnak, rögzítenek egy-egy élethelyzetet, miközben a címadásban olvasható szöveg egészen másfajta tartalmak meglétére utal. Hogyan fésülhető össze mégis a jószerivel műtői sterilitású, high-tech környezetben, az organikus/autentikus kultúra öltözetét viselő, TV-felvételre várakozó lányokat bemutató pillanatfelvétel; vagy ennek épp az inverze: a megtartott autentikus/organikus környezetben várakozó, kezében high-tech eszközt tartó (és nyilván: használó) lányka dokumentarista képe és a hozzájuk társított címadás között feszülő kontraszt?
Röviden: sehogy. Picit hosszabban: Leventének pontosan ez a célja, amikor egyértelmű kijelentések (ha úgy teszik: használati utasítások) helyett elgondolkodtató/kellemetlen/kínos kérdéseket/lappangó problémákat vet fel – a (lehetséges) válaszok meglelését, az önálló vélemény megfogalmazását pedig a befogadóra bízza.
Két nemzedék nagy és meghatározó alkotószemélyiségei mutatják be e helyen alkotásaikat. Az analóg, filmes technológián felnövő, laborban-vegyszerekkel és manuális módszerekkel képeketéletművet teremtő Mesterek – akik a digitális fotózás elterjedése során „át tudtak állni” a szoftverek kínálta – kimeríthetetlen – lehetőségekre.
Valamint az ifjabb Mesterek nemzedéke, akik már ebben szocializálódtak, nőttek fel – és
szemlátomást tökéletesen uralják a rájuk bízott technikát-technológiát.
Közös bennük az elhivatottság, művészetük igényes-szenvedélyes és megalkuvást nem ismerő művelése.
Köszönöm türelmüket, a kiállítást megnyitom.
Garamvölgyi Béla
festőművész
Pestszentlőrinc, 2023. 09. 15
Köszönjük a fotókat Varga Lászlónak!