Kedves Alkotók, kedves Barátok és Érdeklődők!
Immár sokadik alkalommal nyitom meg a Művészeti Egyesület tavaszi tárlatát és örömmel tapasztalom, hogy az idő előrehaladtával elkezdett kikristályosodni a művészek egyedi, személyiségüket és lelkivilágukat tükröző stílusa. Úgy érzékelem, hogy a mesterségbeli tudás csiszolódásával, egyre bátrabban és kifinomultabban sikerül manifesztálni egy-egy érzést vagy elképzelést, mely képlékeny formában ott motoszkál az alkotói én legmélyén. Ez hatalmas eredmény, azonban az ide vezető út épp olyan fontos, hiszen ez adja meg a műalkotások valódi értékét, s ebből jön létre a folytonosság, a folyamatos áramlás. Ha képet szeretnék használni, azt mondanám, hogy az egyesület az utóbbi években kialakult, szakadatlanul hömpölygő folyamába kapcsolódtak be régről visszatért, illetve újabb alkotóművészeink, akik ezt az élettel teli folyót árnyalatokkal gazdagítják, és tagadhatatlanul emelik annak érdemeit. Ezzel együtt a műalkotások sora egy koherens egész, ugyanis témáikban, megformálásukban, kompozícióikban számos hasonlóságot vélek felfedezni, ebben pedig a csoport identitás egy mélyebb, tudattalan szintje rejtőzhet.
Ágoston-Papp Mónika látványosan tudta összeházasítani a fát és a kerámiát a faliplasztika kompozíciójában, ahol a védettség, az otthon melege, valamint az elhagyatottság, és a szomorúság egyszerre vannak jelen. Az édesanya és gyermeke szívmelengető, ám keserédes összebújása, a háztetőt imitáló vékony fa elem, és a fenyegetést jelző felületi karcolatok az élet törékenységének üzenetét hordozzák magukban.
Baranecz Katalin életteli tondóiban egy újfajta dinamizmust figyelhetünk meg. A határtalanság érzése kerít minket hatalmába. Mintha a szögletes keretek felszámolásával, az organikus minták a létezés érhálózataiba burkolóznának. Így hozzák létre a teljesség három állapotát, akárcsak egy régen elfeledett ősi vallási közösségnek szakrális triptichonja.
Számomra nagyon izgalmas látni, ahogyan Barti Magdolna hol ritkuló, hol összesűrűsödő, szaggatott vagy folytonos vonalainak játékos részletei egy végtelen teret nyitnak a papírlap síkjába, ahova könnyedén beleképzelhetjük magunkat. Ezek a láthatatlan, apró vonalakból kirajzolódó helyek egyszerre lehetnek a mieink és az alkotóé.
Breznay András Kavalkád című festményén feszültség és energia tölti be a kép terét mely a lendületes alakokkal együtt folyamatos mozgásban van, miközben a kompozíció kiegyensúlyozott marad. A színek, a mozdulatok, a fény és az árnyék, valamint az irányváltások ellentétpárjaiból végül harmónia bontakozik ki, amely elgondolkodtató az életben jelen levő ellentmondások szempontjából.
Buczkó Imre alkotásain a természetből nyert impresszióival a hazai tájakról, a dunabogdányi esős délutánból az űr egészen távoli, ismeretlen világába kalauzol el bennünket. A párás Duna-part valamint a csillagkép ködfoltjainak és fényes pontjainak ábrázolásában hasonlóan finom ecsetkezeléssel örökíti meg a légkörben kibontakozó folyamatos változásokat.
A fantázia űrbéli állomásán időzhetünk E. Kottek Péter műalkotásában, ahol az emberi psziché történetének legmeghatározóbb szimbólumai kapnak helyet, úgy mint a madár, a labirintus, az ötágú csillag vagy a négy elem. Az erőteljes, tiszta színek az ősi erők változatlanságát, a jól körülhatárolt formák dekorativitása pedig a kozmikus rend felbonthatatlanságát mutatják.
Frömmel Gyula újfajta érzékenységgel ragadja meg a létezés szubsztanciáját akril képein. A Kozmosz szövetében a sötétből kibontakozó, világító hártyavékony felületek sejtelmesen tárják fel az élővilág belső szövetét, míg az erőteljesebb gesztusokból, kaparásból és rétegződésekből felépülő A teremtett világ ölelése címűn izgatott vonalvezetésével utat biztosít a teremtő indulat megnyilvánulásának.
Garamvölgyi Béla tájkivonatainak folytatásai az absztrakció határát súrolják. A tájelemek csupán apropóként szolgálnak egy letisztult gondolatiság, egy belső lelkiállapot leképezéséhez, melyek az élénk, neon színek alkalmazásával, az apró izgalmas részletek felfokozásával nyerhetnek teret, immár nagyobb formátumban. Ezáltal a tájelemek életre kelnek, megmozdulnak, misztikus töltetet kapnak.
Gedeon Irén műalkotásait szemlélve lehetetlen nem gondolnunk szomszédunkban zajló háború szörnyűségeire, erre a mindent lecsupaszító agresszióra, ami az alkotó nyers, ösztönös formakészletében érzékletesen megnyilvánul. A Frontvonal címűn a vizuálisan rétegzett zaklatott képi elemek, az Elesett város címűn az archaikus ház rajzok és a vérbe boruló izzó napkorong kontrasztja nyomatékosítja a tragédiát.
Az üveg sokoldalú természetét az alkotó egyedi megformálása teszi láthatóvá Homoki Anikó plasztikájában, ahol a törékeny, vékony üveglapok, rétegződésükben mégis robosztusnak hatnak. Az erődítményt formáló alakzat egyszerre rusztikus és könnyed, hordozza magában a horizontális és vertikális erővonalak együttes feszültségét, melyek találkozásánál ott rejtőzik egy másik minőség, ami a dolgok belső lényegét jelöli.
A Zsidó-rét különleges, védett élővilága és sajátos mikroklímája az alkotó tekintetén keresztül tárul a szemlélő elé. Ilku János fotómontázsán az álomszerű, sejtelmes színek, az összesűrített kompozíciós megoldás felnyitja az avatatlanok szemét, hogy látva lássák a terület vitathatatlan egyedülállóságát és szépségét. A tér központi fája egyfajta tengelyként szolgál a vibráló, misztikus környezethez. Stabil fókuszpont, mintha az évszázadok során végbement átalakulás ősi szemtanúja lenne.
A természeti létezők lecsupaszított organikus szerveződései, az idegek, a sejthálózatok szövevényes kapcsolódásai érzékletes minőségükben sejlenek fel a homogén fekete háttérből, mely Kolláth Mariann műalkotásainak sajátja. Az aprólékosan megmunkált leheletfinom csipkére emlékeztető, dekoratív minőségükben pompás hálózatok, az élőszervezetek varázslatos világába adnak betekintést, esztétikai és szellemi szinten gyönyörködtetnek.
Koscsó László munkásságából már jól ismert akkurátus, finom kidolgozottságú felületmintázatokkal tölti meg a vásznat, amely a grafika műfaji határait súrolja. Talán éppen ez a szokatlan kettőség, a rajzi aprólékosság és a nagy táblaképekhez közelítő méret teremti meg a műalkotás erőteljes kisugárzását, a természetben jelenlévő állandóság megnyugtató rendszerét.
Kurucz Ferenc által megformált kőnővérek alakjában egyetemes emberi sorsok derengenek fel, a megtörtség, és a mélységes szomorúság manifesztálódik bennük és körülöttük. Töredezett, szürke környezetük is ezt a mindent belengő melankóliát sugározza. A homályba vesző, fájdalmas múltat az idős hölgy, míg a reményteljes jövőt, a fiatalabb női alak képviseli, akinek felfelé irányuló tekintetében egy boldogabb, színesebb élet vízióját fedezhetjük fel.
Laukó Pál egyedi technikájával szőnyegszerű, texturális hatású felületi mintázatokat hozott létre a papíron, melyek a nyomtatási és festési fázisok rétegződésével egy nagyon különleges minőséget képviselnek az alkotások sorában. Elképzelésem szerint a műalkotás intuitív, és ösztönös létrejötte során, az apró részletek kitartó átdolgozása eredményeként született meg a kompozíció főtémája, jelen esetben a forrás, és a kikötő, mely képek rétegződéseiben megfigyelhetők az alkotói folyamat fázisai. A fröcskölt, színes festékpöttyök vagy az erőt sugárzó lenyomatok vizualitásukban megragadóak, és tartalmilag továbbszövik a cím által felkínált témát.
Lenkes Ildikó környezetvédelem témájú sorozatának soron következő darabjában grandiózus formátumban hívja fel a figyelmet a víz alatti élővilág pusztulására. A tartalmában vérfagyasztó kompozíció ugyanakkor szelíden közelít a súlyos problémához, hiszen gondosan kidolgozott részleteivel, harmonikus színvilágával a csontvázzá alakult halak esztétikailag kellemes benyomást keltenek az átlátszó nejlonok között.
Ludmann Mihály képein szinte kézzel foghatóan van jelen a szenvedélyes indulat és feszültség, mely kavargó ecsetvonásokban és sűrű anyagszerűségében tör magának utat. A kontrasztos hideg-meleg színek, a zaklatott ecsetvonások, és karcolások az alakok érzelmi telítettségét tolmácsolják, olyannyira, hogy szinte kimozdulnak a helyükről. Vitathatatlanul a művész ösztönös gesztusaiból lettek megteremtve.
Hivalkodó, élénk színeivel ugyancsak beszippantó hatással rendelkeznek Magyar József alkotásai, melyek pszichológiai tartalmukkal az emberi lélek működésmódját képezik le sajátos stílusban. Az egymásra rajzolt, karcolt, festett formákban újragondolt történések, kapcsolódások, és bonyolult jelek hemzsegnek a vásznon. Olyan érzés, mintha egy agyi idegpályán, hirtelen képek sorozatában vetülne ki mindaz, mely egy emberi pszichében lejátszódhat. A képek számtalan izgalmas kérdést vetnek fel: hogyan hatunk a másikra? miként reprezentáljuk a körülöttünk lévő világot? És mindebből mi a valóság?
Mayer Irén a barna árnyalataiban, a maga csupasz funkcionalitásában, és szerkezetességében ábrázolja az ismeretlen kohó épületét, a kép méretéhez viszonyítva monumentális formában. Párdarabjában ezt az idegenséget töri meg egy rozsdás vasdarab O alakú tanulmányképe, amely a transzformáció erejét rejti magában.
Nagy Ernő az ég és föld találkozását, a tömegek egymásnak feszülését örökítette meg, azt ahogyan a horizont a különböző időjárási viszonyok, és a fények hatására átalakul. Gyakorlott, precíz színkeveréssel, határozott mozdulatokkal az atmoszféra lenyűgöző gyorsasággal változó árnyalatait rögzítette, a pillanatot, amelyet a felszínes megfigyelő legtöbbször elszalaszt.
Oszter Dezső ismételten jó érzékkel, látványosan ragadta meg az épülettömegeken jelentkező kontrasztos fény-árnyék hatásokat, melyek a sikátorok szűkös tereiben különösen hangsúlyosan jelentkeznek.
Siklós Péter fotográfiáján a női arc beszédes tekintetében egy teljes narratívát látunk megjelenni, körülötte a sejtelmes szellem alakok képében mintha Botticelli nimfái táncolnának. A tovatűnő aranykor álmait kergetve sejlenek fel a múlt sötétjéből. A sorozat második képén a valóságból kiragadt, egymástól látszólag függetlenedett, önmagukban értelmezhetetlen darabok tűnnek fel, szimbolikusan érzékeltetve az elhomályosult részletek fájó hiányát.
Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta üdítő, gyönyörű tusrajzain a kép és a szó együttes erejével mesél az emberi létezés kimondhatatlan rejtelmeiről, melyet a természeti világ oly tisztán visszhangoz. Az élet-halál-élet körforgása jelen van körülöttünk, a növények kibontakozásában, és hervadásában, melyet érzékletesen közvetítenek a most látható súlyos szimbolikus értékkel bíró, mégis lélekemelő virágfestmények. Talán szemlélésük által bennünk is „ami könnyű föltolul és a mélybe hull a súly.”
Rumi Rózsa interpretálásában a föld és az ég tükröződésének színekben megnyilvánuló momentumait figyelhetjük akril képein. A hajnali derengés rózsaszínjeit a növényzetben, az égkékjét a tenger zöldeskék árnyalataiban.
A légies, pókháló finomságú vonalakból szőtt alak helyett, egy a nevéhez hű szikár, anyagiságában plasztikus figura jelenik meg előttünk Ruttkay Sándor Rendíthetetlen című alkotásán. Ebben az újszerű megfogalmazásában az eltökélt arckifejezés, a kontraposztos beállítás illetve a diófapác változatos minőségét együttesen felhasználva teremti meg a kép főszereplőjének stabilitását.
Karakteres formavilággal, és határozott vonalakkal vezeti végig színes hegyvonulatainak láncolatait Schmidt Gabriella. Különálló képkivágatokban, mégis egységes egészként jelenik meg a három alkotás, melyek izgalmas kísérletet képviselnek arra nézve, hogy az eltérő színfoltok egymásmellettiségéből hogyan jöhet létre más és más látványegység.
A természeti valóságból inspirált, markáns kifejezőerővel rendelkező aprólékos kivonatokat látunk Skodva Éva négytagú képkollekciójában. A miniatűr alkotásokban a kollázs technika és az egymásra rétegelt gouache a térbeli érzet felfokozását hozza magával, mintha a dolgok legmélyebb szövetébe nyernénk betekintést.
Hihetetlenül expresszív, lendületes vonalakkal és lényeglátó megformálással rajzolta meg T. Szabó Magda az Ukrajnát megszemélyesítő ősanya monumentális alakját, mely domborulataiban hordozza a biztonságot, az erőt, és a termékenységet. A robosztus, önmagában is beszédes kompozíció sugárzó teljességét fájdalmasan hasítja ketté a vérvörös szögesdrót, érzékeltetve a háború brutális betörését.
Környezetükből kiragadt, töprengésre hívó, izgalmas jelek kollekcióját kapta lencsevégre Varga László. Fotómontázsa fontos tanújele annak, hogy a 21. század embere éppúgy, mint őseink, szívesen hagy üzenetet, jelet a felületeken, belső állapotának ösztönös lenyomatát. Így szavak nélkül is egyedi történetek íródnak úton útfélen, falakon, amit a szemfüles művész összegyűjthet akár a néprajzkutató egy népdalcsokrot.
Az összképet szemlélve azt mondhatom, hogy a művek nagy részénél erőteljes gondolatiság van jelen, vagyis nem csupán az érzékeinkre hatnak jólesően, hanem szellemi síkon is megmozgatnak minket. Talán ebben található a valódi műalkotás mibenléte. Egész lényünket bevonja, és olyan egyetemes jelentésrétegeket közvetít, melybe valamilyen módon mindannyian bekapcsolódhatunk.
Szabó Zsófia Lilla
művészettörténész
Pestszentlőrinc, 2022. 05.05.
