A táj, legalábbis a késő középkor óta, amikor a jó öreg Szokratésznek köszönhető tájvakság már nem zavarta az embert annyira a látásban, nem más, mint a bennünket körülvevő – az emberi kéz, de legalább is az emberi szem által letapogatott – tágabb vagy szűkebb környezet. Első sorban a természeti környezetre gondolunk ilyenkor, de tájnak tekintjük az ember által kreált mesterséges környezetet is. Amikor a művész a táj látványát rögzíti, akkor tájképet hoz létre. Amikor a hétköznapi vagy a tudományos tekintet méregeti, és ezt a méregetést adatsorral, számításokkal, vagy világos mondatokkal artikulálja, többé-kevésbé objektív képet ad róla. Ám akkor, amikor a művész, a festő látja, és láttatja, az már egyre távolabb kerülhet a táj eredeti látványától, amely már eddig sem volt tőlünk teljesen független létező. A festő tekintetében a táj, mint egy prizmában, vagy, mint egy kaleidoszkóban megtörhet, átalakulhat, sajátos értelmezéseket nyerhet; váratlan érzések, idegen gondolatok, merész ötletek, jelentések, régi emlékek rakódhatnak rá. A tájkép, a művészi tájkép, mindig egyszerre szól a külső tájról és a belső valóságról, annak legváltozatosabb és legtágabb értelmében. De nemcsak a művész, hanem a néző belső valóságáról is.
Ilyformán a tájkép a belső tájak képe is.
Gondoljunk csak néhány művészettörténeti példára:
Id. Pieter Bruegel Nagy Bábel tornyán a németalföldi tájba festett grandiózus, soha meg nem épülő építmény egyszerre kelti fel bennünk egy rom és egy organikus élőlény képzetét. Bruegel szkepszisbe mártott humanizmusa kivetül a táj képére. Giorgione A vihar c. festménye titkos összefüggések színtere. Ha beleveszünk a velencei mester képébe, különös bolyongás veszi kezdetét a jól ismert dolgok együttállásában. A szürrealista Magritte egyszerre játékos és lehetetlen terekbe csábít bennünket.
E három példa igazolni látszik Georg Simmel A táj filozófiája c. tanulmányának sorait: „a művészi alkotóképesség magasabb rendű megvalósulásra talál a táj esetében, mint mondjuk emberi individuumok szemléletében. … a táj objektív lévén, bizonyos távolságot tart velünk szemben, ami jót tesz a művészi magatartásnak, míg a másik szemléletével kapcsolatban hathat a rokon- és az ellenszenv.” Lefordítva: a tájkép alkalmasabbnak látszik a legkülönfélébb tartalmak művészileg egzakt közvetítésére, mint a portré, mivel az arc, a másik jelenvalósága torzíthatja a pontos fogalmazást. Ugyan akkor, tisztelt Símmel úr, mi történik V. van Gogh vagy Csontváry estében, akik a tájat olyan személyes élményként élték meg, mintha a legerősebb kisugárzású ember ült volna modellt a számukra? A lényeg, az egymást erősítő, az egymással vitatkozó példák, egyértelműsítik, a tájkép igencsak alkalmas arra, hogy bevezessen bennünket az individuum terébe.
Ennek a kiállításnak a címe Belső tájak. Ám, ha az előbbi gondolatmenetet követjük, akkor megkérdezhetnénk, miért nem a tájképek címet kapta. A pályázat kurátora pontosan tudja, hogy a táj szubjektivizálódik, esztétikailag átíródik a tájkép készítésekor, de azt szerette volna, hogy ennek még nagyobb nyomatékot adva késztesse a művészeket a belső világuk történéseinek, alakzatainak a leképezésére.
Még egy pillanatra tegyünk egy rövid teoretikus kitérőt. Az emberi lét, az emberi cselekvés egyik fő mozgatója a mindenre kiterjedő és mindenre befolyást gyakorló szűkösség. Anyagi javak, élelem, fémek, nyersanyagok, de ma már a víz is, a pénz, a tudás, a megoldási lehetőségek, a társas kapcsolatok, mind-mind a szűkösség foglyai. És persze a tér is. Vagy nincs, vagy bejárhatatlan. Jó kis paradoxon: még a végtelen tér is szűkösségként tételeződik az ember számára. Balla Bálint a Németországban élő szociológus a téma kiváló szakértője számba vette azokat a stratégiákat, melyekkel csökkenthetők a szűkösség szorítása. Ezek egyike a kulturális tevékenység általi kompenzáció: a művészi terek, mégha virtuálisan is szűkösség-mentes övezetként adódnak a számunkra. A művészek tájképei, belső tájai bejárható, szabadon használható téri dimenziókat teremtenek.
És ez a művészet egyik feladata. Mindegy, hogy az alkotó ember sci-fit ír, fantasztikus szimfóniát komponál, vagy tájképet fest.
Nézzük most már, ki mit hozott a Belső tájak kiállításra. Ahogy azt már megelőlegeztük, Georg Simmel-lel megtámogatva, aki a huszadik század elején felismerte, hogy a táj az emberi szubjektum terméke is, a kiállítás képeinek zömének centrumában maga a táj lesz. De, mint az látható, nemcsak a tájak képe fog belső utazásokra csábítani bennünket.
Két művész alkotásait gondoltam elsőként említeni, amelyek jól kijelölik a tájképek és a belső tájak közötti határvidéket. Polló Edit a Séta c. derűs képének bal oldali féltekén egy hétköznapi jelenet és az ahhoz tartozó reális tér látható, míg a másik képtér egy másoknak eleddig láthatatlan térbe fordul át. Arany Gusztáv képei csak sejtetnek: a realitás és az érzelmi, érzéki impulzusok mezsgyéjét ábrázolják.
A felhasznált anyag, az alkotói technika egzotikuma, a téma titokzatossága, a mesés, misztikus terek világa jellemzi a következő műcsoportot. Az előbb felsoroltak szinte kivétel nélkül jelen vannak Bakos Tamás bravúros, egyedi, keleties hangulatú munkáiban. Kurucz Ferenc hagyományos, nyugati művészeti eszközökkel jut a misztérium közelébe a festményein. Ludmann Mihály vásznán is épp egy emelkedett, várakozással teli pillanat van kibontakozóban.
A szimbólumok sűrített, bensőséges, belső világa jelenik meg Blumanschein Ágota jin-jan adaptációján, Bódi Judit sejtelmes, hollós képén is. Ghyczy György vörösen izzó felülete is markáns szimbólummá magasztosul. Ehhez a csoporthoz tartozónak gondolom még Baranecz Katalin Lélekgyöngyeit is.
Az absztrahálódott tájak, terek között kiváló munkák sokaságát találunk. Barti Magdolna, Garamvölgyi Béla, Gedeon Irén szétbontják a láthatót, és újra tagolják, újra komponálják azokat, ugyan más-más intenzitással, más-más hangsúlyokat teremtve a kompozícióikban. Szabó Regina nagyvonalú, lírai absztrakt felületet teremt a Sunset (I miss you) képén. Míg Frömmel Gyula alkotása egyszerre játszik a távoli, kozmikus és a köröttünk, bennünk rejlő mikroszkopikus terekkel. Keményné Szentmiklósy Krisztina impresszionisztikus, erdei táj attribútumai lassan az absztrakcióba fordulnak, örvénylenek át.
Ahogy arra már utaltunk, a karakteres festői eszközökkel fel lehet erősíteni, sőt ki lehet sajátítani a tájat, így téve belsővé, egészen személyessé azt. Erre találunk legtöbb példát a kiállításon. Ezt látjuk Czerván Erzsébet munkáin. Kedvencem közülük az izzó nyári hangulatot megidéző festménye. Ide tartozik Kolláth Mariann, aki finom humorral megfűszerezve mutat rá egy belső tájra, egészen pontosan a Tihanyi belső tóra. E kép mellé kívánkoznak Rumi Rózsa alkotásai, a melyekben még erősebb a konceptuális festői gesztus. A sor Molnár Péter pointilista kísérleteivel folytatható és Nagy Kovács Mária hullámot vető erdőrészletével. Oszter Dezső munkáiban tőlünk térben és időben távoli helyek szépség-mélységére fókuszál. Schenk Éva tájképén az olvadó jég lélek-tükörképe lesz a kép centruma – minden értelemben.
Fircák Irén és Magyar József alkotásai a történetek képi elbeszélhetőségének szép példái. De Magyar még tovább megy, ahogy az egyébként jellemző művészetére, terei nem elégszenek meg az egyenes vonalú narrációval, szinkronikus történéseket foglalnak magukba.
A portrékban az emberi test és az emberi arc lesz önazonos a belső tájjal. Feszültség, indulat, érzelmek telítik Jancsó Tímea nőalakját, Ruttkay Sándor mindig bravúros grafikáit valamint Schmidt Gabriella popos, expresszív női portréját.
Végére hagytam Lenkes Ildikó festményét. Mert sokszor nem is kell más, mint egy hétköznapi, efemer pillanat, történetesen széttépett papírrepülők, hogy betekintést nyerhessünk egy izgalmas történetbe, előlünk eleddig elrejtett belső világba.
És tényleg elég egy hétfő, hogy a Havanna panel kolosszusai alatt, a Kondor Béla Közösségi Háza falaival övezve jelentőssé emelkedjenek bennünk a hétköznapok. Gratulálok a kiállító művészeknek!
Hemrik László – Ludwig Múzeum (Budapest, 2023. 10. 09.)
In: Velence Firenze Róma Művészetelméleti írások, Atlantisz Medvetánc, 1990. Romhányi Gábor fordítása. „művészi alkotóképesség magasabb rendű megvalósulásra talál a táj esetében, mint mondjuk emberi individuumok szemléletében. … a táj objektív lévén, bizonyos távolságot tart velünk szemben, ami jót tesz a művészi magatartásnak, s míg nem egykönnyen érhető el a másik szemléletével kapcsolatban. Ez utóbbi esetben hat a rokon- és az ellenszenv szubjektív eltérítő mechanizmusa, a gyakorlati összefonódások, s mindenekelőtt ama eddig még kevés figyelemre méltatott az előérzet: mit jelenthetne nekünk ez az ember, ha életünk egyik tényezője volna. Nyilvánvalóan homályos és összetett érzésekről van szó…”1
Köszönjük a fotókat Varga Lászlónak!