A kiállítás kurátorai: Barti Magdolna, Frömmel Gyula, Lenkes Ildikó, Zongor Roni
Kedves Alkotóművészek, Családtagok, Érdeklődők!
Mi emberek arra vagyunk kondicionálva, hogy megfigyeljük és megértsük a minket körülölelő valóságot, az élővilág működését, embertársaink megnyilvánulásait, és e felfogott valóság töredezett darabjait egységbe rendezve, egy új egészet alkossunk magunk számára, amely belső világunkban, személyes tereinkben él tovább. Az európai képzőművészet történetében éppen a külvilágnak ebben az értelemben vett egyéni módon történő leképezése volt folyamatos kísérletezés tárgya: mennyire szabad elrugaszkodni a szemmel látható valóságtól? – a perspektíva, az optikai benyomások, az időfaktor, az érzelmek, a lelkiállapot, vagy mindezek együttese szorulna inkább kifejezésre?
Évszázadokon keresztül mindig egyik vagy másik került előtérbe az aktuális irányzatoknak
megfelelően, azonban a 21. századi művészet többé nem engedi stílusirányzatok mögé rejteni az individuum személyes megéléseit, így az a maga teljes szabadságában nyilvánulhat meg a különböző technikai eszközök garmadáján keresztül, természetesen az alkotó mesterségbeli tudásának, felkészültségének függvényében. Ám a szabadsághoz egyfajta bátorság is szükséges a művészek részéről, felvállalni azt az egyéni látás- és ábrázolásmódot, ahogyan a dolgok belső jelentését, a csak rájuk jellemző módon megragadják.
A kiállítás és egyben a művésztelep központi hívószava: a belső táj egy nagyon izgalmas, sokrétű problematikát érintő téma. Hiszen a belső táj, egy intim tér, ahol legbensőbb gondolataink, érzelmeink elevenednek meg, miközben a művész valamilyen értelemben mindezt közszemlére teszi alkotásával, vállalva az olykor értetlen szemeknek való kiszolgáltatottságot. És talán épp ezért egy pillanatra megérintődhetünk, ahogyan ezek az egyéni belső valóságok, képlékeny, alakuló belső folyamatok feltárulkoznak előttünk, egyúttal új látásmódokat, megközelítéseket kínálnak számunkra a valóság megértéséhez.
Ágoston Papp Mónika az érzelmi állapotokat képviselő, szimbolikus épületeivel segít kifejezni a magány, a szomorúság, a remény, a derű állapotait. Szürreális, mesebeli atmoszférájuk révén egészen közel kerülhetünk emberségünk alapvető megéléseihez, hasonlóan a női ivarsejteket és a magzatokat ábrázoló különleges cianotípiás képein. Utóbbiak a nőiség, az anyaság misztikus világát tárják fel. A víz lágyságával átitatott testekből ragyogó, burjánzó tájképek szövődnek, amelyek átlátszó éteri formákká változva, a társteremés tapasztalati tudását vetítik a papírra.
Barti Magdolna apró ecsetvonásokból összerendeződő fantasztikus tájképében egészen
megdöbbentő mélységek és magasságok nyílnak meg előttünk, köszönhetően az organikusan egymásba fonódó fény-árnyék hatásoknak és színkontrasztokban. A lila árnyalatokban játszó domborzati formákon végigvezetve tekintetünket egészen elvarázsolt helyekre juthatunk el, árnyékba burkolózott völgytől, magas hegycsúcsokig. Mintha nyomon követhető állapotokról tudósítanának nekünk, a végtelen távolságokat egészen kicsiny keretek közé zsugorítva. Akár egy miniatürizált térkép, ami nem a valós látványból, hanem a belső megélésekből, az alkotó lelkéből építkezik.
Kurázsi mama megrendítő drámáját, a háború körmönfont lelki és fizikai traumáit, az ebben
megnyilvánuló széles érzelmi megnyilvánulásokat, tűpontosan ragadja meg Frömmel Gyula hét darabos linómetszet sorozatában. Bertold Brecht drámájának kulcsmomentumai a határozottan futó, ugyanakkor érzékeny vonalakból rajzolódnak ki, lángoló expresszivitásukat az emberi gesztusok kifejező ábrázolása adja.
Garamvölgyi Béla síkhatású, komplementer színkontrasztokkal operáló kompozícióiban
felfedezhetünk valamilyen tájjelleget, ám az absztrakt hatású művek, mégis inkább belső
tapasztalatok lenyomatai, amelyek a külvilágból érkező benyomások mentén alakultak ki, de már elhagytak mindenféle természetre utaló asszociációkat. A pozitív és negatív képrögzítési eljárások plasztikus, vizuális élményét közvetíti a papíron, emlékeztetve arra, hogy a kintről és bentről észlelt valóságok mennyire különbözhetnek egymástól.
Lenkes Ildikó egészen plasztikus, szinte érinthető, realisztikus formában mégis síkba terítve hozta közel hozzánk a természetet. Illetve annak megkínzott, elpazarolt mását, amely az összegyűrt papírgalacsinok, ákombákom gyermekrajzok képében gondolkodtat el minket, környezetvédelemről, a művészi lét nehézségeiről, kifacsart, elhasznált lelki állapotainkról. A látható valóságot ábrázolja, mégis túlmutat azon.
Rumi Rózsa az őt jellemző, fénnyel átszőtt meleg színárnyalataival alakította ki belső tájainak levegős, intim atmoszféráját. A mesebeli névre hallgató aranyerdő, ezüst tó kompozíciós elrendezésükben is a harmónia, a megérkezettség, az idilli boldogság állapotait sugározzák, míg a víz és az erdő szimbolikájában az élet forrását, illetve a lélek rejtelmeit tükrözik.
Schmidt Gabriella felfokozott, harsogó színvilágával vonzza tekintetünket belső tájaira. Tiszta, intenzív színekből felépített dekoratív felületei miatt képei tüzesen ragyognak, a formákat egységes fény hatja át, akárcsak egy forró nyári napon. Belső világának finomságáról árulkodó tájképén az aprólékosan kidolgozott és síkszerű elemek dinamikus ritmusban váltják egymást, mintha egy szőttes mintázatában láthatnánk különböző szemszögből és nagyításból e képzeletbeli vidéket.
T. Szabó Magdolna bátran lépett ki építészként megszokott keretei közül. A térrendezés című kép felületének hagyományos, szerkesztett tagolását egy erőt sugárzó, misztikus színvilágban oldotta fel, ahol a foltok, ecsetvonások vezetik a tekintetet, egyre beljebb, a létezés magasabb dimenziójába. Önrendezésében hasonlóan sejtelmes, organikus növényi mintázatok kerülnek előtérbe, miközben a burjánzó élővilág rétege alatt, megmutatkozik az öntudatára ébredt, és önreflexióra képes emberi lény. Mindkét festmény mögött a Bagua Lo Shu 3000 éves filozófiája áll.
Zongor Roni képei a tűpontosan húzott tárgyvonalak mellett is valami áttetsző tisztaságot,
emelkedettséget árasztanak, különösen a Megérzés című, ahol a hideg kékes-türkiz árnyalatok fehérrel keveredő színskáláiban a látvány elemeire bomlik, a tárgyak összeolvadnak egymásban, csak a széleken felvillanó élénk színek jelzik az intenzív belső történést. A kép ragyogó vizuális életre keltése a kontemplatív figyelem állapotának, amikor a szemlélő olyannyira belemerül és összeforr a környezetével, hogy az már szinte részévé válik. Mintha azt üzenné: ha kilépünk, valójában belépünk önmagunkba, megsejtve a többet.
Összegezve, a tárlaton mintha röntgenfelvételen keresztül tapinthatnánk ki valamit, ami a hétköznapi észlelés számára láthatatlan, ami leginkább a mélyrétegekben zajlik. A vizuális feltárulkozás hitelességét pedig az adja, hogy a valódi, sejtszinten átélt ösztönös tudásnak egy nagyon személyes, ugyanakkor mindenki számára érthető és befogadható formájával találkozhatunk a műalkotások által. Olyasmire mutatnak rá, amely a külsőségekre fókuszáló társadalmunk korában könnyen elvész, ám amíg az alkotók merik megmutatni a felszín alatt zajló, szavakba nem önthető, olykor zavarba ejtő történéseket, addig a posztmodern léleknek is lesz tápláléka.
Szabó Zsófia Lilla
művészettörténész
Budapest, 2023. 09. 22.
