„A kereten túl” – A XVIII. kerületi Művészeti Egyesület csoportos kiállítása a Mester Galériában, 2025. június 25-én, 17 órakor.
Az idén 30 éves XVIII. kerületi Művészeti Egyesület számos rendezvényen ünnepli harmadik évtizedes alkotó tevékenységét és közösségi együttműködését, mind a saját kerületében és azon kívül is. Egy páros tárlatnak második állomása a Mester Galériában bemutatott kiállítás, ahol a 24 tagból 11 alkotó mutatkozik be: Ágoston-Papp Mónika, E.Kottek Péter, Frömmel Gyula, Garamvölgyi Béla, Gedeon Irén, Hatvani Orsolya, Lenkes Ildikó, Ruttkay Sándor, Siklós Péter, T. Szabó Magdolna, Zongor Roni
A Kiállítást megnyitotta Hemrik László, a Ludwig Múzeum Múzeumpedagógiai Osztályvezetője. Zenei közreműködést adta az Acoustic Souls Duó adta.
Hemrik László megnyitóbeszéde az alábbiakban olvasható:
A kereten innen és túl
2025. 06. 25.
Kereten túl – Mester Galéria
Sok jelentése van A kereten túl címnek, amelyet a grammatika hiányos mondatnak írná le. Csak sejtjük az alanyt és az állítmányt. Épp ez a hiány ösztökél mind több jelentés megfogalmazására.
A kereten túl elsődleges jelentése esetünkben, hogy a kiállító művészek a helyi lokális teret, a megszokott kereteket elhagyva, mégha nem is túl távoli, de mégis csak egy másik kulturális klímában mutatkoznak be. A 18. kerületi 30 éves művészek a 9. kerületben. Ennél kevesebb jó történhet egy művésszel. A kerületen túl-ból sok tapasztalat, élmény, kapcsolat formálódhat.
Ám mindenképpen érdemes a kerettel kapcsolatban, mint művészi jelenségeket, problémákat felvető nyelvi alakzatra is gondolnunk. Próbáljuk körbejárni kicsit.
A keret, ha nem is szószerinti értelemben, de minden művészeti ágban, műnemeben, műfajban jelen van, mondhatni jelen kell, hogy legyen, akkor is, ha sokszor csak azért adódik, hogy túllépjünk rajta. Hogy mást ne mondjak, a kortárs művészet egyik obligát védjegye a határátlépés.
A keret a színházban a színpad meg a zsinórpadlásig tartó belmagasság. A zenében a keret az idő lesz, a hosszabb rövidebb időegységek, amiket majd a hangok töltenek ki. Az építészetben a grund, a grund nagysága és alakja válik keretté, és akkor még nem is beszéltünk a leendő házat meghatározó városi kontextusról. A filmben a filmanyag, a vetítő felület jellemző képaránya, a táncművészetben az emberi test határa. A felsoroltak anélkül determinálják a műalkotást, a művészi alkotómunkát, hogy annak kényszerítő jellege lenne – bizonyos értelemben az, de ez a megszorítás pozitív természetű, kicsit olyan, amikor a tanár ahelyett, hogy azt kérné a diáktól, hogy rajzoljon egy embert, azt a feladatot adja, rajzolj egy embert, aki egy buszmegállóban áll, felemás zoknit visel, zuhog az eső, és nincsen nála esernyő. De azzal az analógiával is élhetünk, hogy a keret olyan adottság, mint a gravitáció. A gravitáció életünk minden pillanatában jelen van, ennek értelmében szervezzük az életünket, miközben hónapok telnek el úgy, hogy gondolnánk vele. Egyébként időről időre megpróbálkozunk a repüléssel.
És most fókuszáljunk a képzőművészetre. Keret, mint strukturális alapvetés, szervező elv, a tradíció megmondóembere. Évszázadokig a képalkotás velejárója. Esztétikai és technikai értelemben is. A művet, a képet annak szellemében kell létrehozni, hogy az egy kerettel kiemelt, azzal jelölt felület legyen. A keret a képtest szolgálatában áll, ráfeszül a vászon, a vászonra került képet elkülöníti a környezettől, s mi több, a keretnek volt/van/ lehet dekorációs funkciója is.
De már jó ideje eltűntek a keretek a képek körül -természetesen nem az aukciókról – , csak a vakráma maradt, s annak oldalára feszülő vászon, amelyen gyakran továbbfut a kép, és nem véletlenül. Van, hogy a képkeret eltávolodik a hagyományos négyzetes formátumtól, de lesznek olyan vásznak is, amelyek szabadon lebegnek a térben vagy a fal előtt. E jelenségek folyománya, közvetett hatása, hogy a centrális kompozíciókat preferáló festészet mellett megjelenik a centrum nélküli, all over, a coulor field vagy a monokróm festészet.
Hogy a kereten túlra kerülj, ahhoz mozgás, elmozdulás kell, néha egészen árnyalatnyi, olyan árnyalatnyi eltérések, mint ahogy Magritte képein az éjszakából nappal lesz. A kereten túlra lépés elmozdulás a műfajokból, beidegződésektől, normáktól, tartalmaktól, tematikáktól a valóság és művészet, a valóság és az esztétikai tények megszokott viszonyától.
A következőkben kísérletet teszünk, hogy megnézzük, ki miféle keretet épített magának, azt miképp használja, és időnként miképp lép rajtuk túl, és megnézzük azt is lesznek-e kohéziók, átjárások az alkotások, a 11 művészek között.
Ágoston Papp Mónika súlyos traumákat, krízishelyzeteket, illetve egzisztenciális, családi kérdéseket emel be a munkáiban, amelynek médiuma, anyaga a porcelán, melyet jellemzően ipaművészeti anyagnak tekintjük, de ez ma már nincsen így. Miközben persze a porcelán, a porcelán tárgy legtöbbünkben az ebédlők, a polgári jólét, vagy legalább is annak a látszatát, a pozitív családi aurát idézi meg. S teszi mindezt úgy, hogy ott kísért minden porcelán tárgyban a soha sem semlegesíthető törékenység. Így aztán a porcelánból készült tárgy kiemelt gondosságot, figyelmet feltételez – készítőtől, befogadótól egyaránt. Mónika jól játszik ezekkel az összefüggésekkel. Az emberi lét törékenysége minden másnál nagyobb figyelmet kell, hogy élvezzen.
Frömmel Gyula kincset talált, egy szigetet, egy földrészt, valami jelentőset: mondatokat, könnycseppeket – ergo törhetetlen dolgokat fest körül a képein. Nem szokatlan, hogy mindezt a szenvedéllyel, nagy lendülettel és energiával teszi.
Hatvani Orsolya egyetlen vonalra tesz fel mindent a képein. A vonal a tökéletesre tör, a körformához közelít, mindegy, ha a sorsról, egy emberi fejről vagy a Jónás és a cet történetéről szól. A vonalrajzok bája átértékelődik, és rajzok még nagyobb jelentőség nyernek, amikor megtudjuk, hogy a vonalak tulajdonképpen egy kísérletben fogantak. A bájért, a tökéletesért időnként keményen meg kell dolgozni, kivált, ha azok a sete bal kéz termékei. A művész próbál, kipróbál, feszegeti a határait saját, a test és a lélek kereteit.
Ezeket a határokat feszegetik Siklós Péter fotográfiáin látható táncosok is – legendás az ő aszkétizmusuk. De fájdalomnak, erőfeszítésnek nyoma sincs, a fotókon a lélek szorításából elszakadó, felszabadult gesztusokat írnak le a táncosok mozdulatai, illetve a táncosok együtt sodródása, mozdulatkapcsolatai intenzív, építő energiákat közvetítenek.
T. Szabó Magdolna a tárgyakban, testekben, épületekben megbúvó misztériumot keresi, s vele együtt a tárgyakban megbúvó érzékiséget. Mintha maguk a tárgyak is birtokolnák az érzéki tapasztalat kivételességét, finomságokat. Mintha egyszerre lehetne beszélni emberi és tárgyi érintésekről. Mintha az érintés gesztusai egyikből a másikba járnának.
Garamvölgyi Béla mindent tud a képről, eddig is tudtuk, egy mester, aki mesteri módon építkezik, lépésről lépesre viszi tovább világát. Intellektuális, de nagyon érzéki ez a világ, így aztán ez a folyamat és az abban megszülető produktumok is azok. Ahogy nézem, ezeket a képeket, mintha rajtuk keresztül Garamvölgyi Kandinszkijjal beszélgetne. Ez valami új.
Gedeon Irén. Mindig látványos, komoly hangvételű festményeit most vertikálisan komponálta. A képek, markáns képi rostjai, azt hiszem tökéletes aláfestést kapnak Cseh Tamás dalától, Bereményi szövegétől, miszerint egy
Egy óriás kezében játék,
Ez vagyok én, hajlít és tördel,
Szétszakít, játszik.
Szétszakít, játszik.
Az élet nagy, fontos felismerései ezek.
A fotó médiuma közvetve jelen van Zongor Roni olaj és akril képein. Olyan populáris regiszteren működnek a képei, amelyhez ez hozzátartozik, ahogy az is, hogy munkái eszünkbe juttatják Tom Wesselman hatvanas években készült képeinek laza nagyvonalúságát. Zongor Roni képeibe az elevenség, az optimizmus, a divat, a hétköznapi kommunikáció, az érzékiség mellett némi nosztalgiát is belecsempész. Mindehhez jó passzol az egyik képén feltűnő frázis: legyél a saját urad, ne hagyd másra, hogy elvegye tőled, ami a tiéd. Vitális, élettel telített képek ezek.
Lenkes Ildikó képein úgy tűnik, azért még sem megy minden ilyen egyszerűen. A munkákban megjelenő központi figurának az életét, ez a figura leginkább Ildikó maga, a zajos, zűrös, kemény hétköznapok alaposan kikezdik. A zaj, a nyomás időnként elnémítják a pozitív üzeneteket, megfékezik a megoldási kísérleteket. Azt hiszem Ildikó számára, és nagyon sok művész számára ezekből a megterhelt időszakokból, legyenek azok bármilyen természetűek, a legsikeresebb terápiát az alkotás jelentheti.
Már többször emlegettük a gesztusokat. Ruttkay Sándor héjszerű, légiesen finom, füstvonalakkal feltett kréta grafikái képi is gesztusoknak hatnak. A címek jelzik, a képi gesztusokból kibontakozó lírai portrék emberi magatartásokat, attitűdöket, emberi jellemvonásokat láttatnak. Többnyire gyengeségeket. De jótékony bizonytalanságba tolnak bennünket a képek: vajon hol van az emberi magatartásformák, erkölcsi tettek, szándékok határa, hol, és mi választja el egymástól a követendőt és a kerülendőt.
E. Kottek Péter nagyvonalúan dolgozik együtt a barokkal és a szürrealizmussal, amikor a hangszerek szobrokká, képzőművészeti objektekké formálódnak általa. A fantázia, a kreativitás mellett szinte megfoghatóan jelen van a munkákban a restaurátornak az elemi részek, a hangszerkészítő mesterek iránti tisztelete.
Mit is kívánhatnék, mint további alkotókedvet, inspirációt, műveket keretet innen és azon túl.
