A XVIII. kerületi Művészeti Egyesület 7 tagjának csoportos kiállítása az Őrmezei Közösségi Házban, 2025. 04. 25-én, 18:00-órakor.
Az idén 30 éves XVIII. kerületi Művészeti Egyesület számos rendezvényen ünnepli harmadik évtizedes alkotó tevékenységét és közösségi együttműködését, mind a saját kerületében és azon kívül is. Egy páros kiállításnak első állomása nyílt 2025.04.25-én az Őrmezei Közösségi Házban.
A Kiállítást megnyitotta Lenkes Ildikó festőművész, az egyesület elnöke. Zenei közreműködést adta az arTpeggio gitárduó.
Lenkes Ildikó megnyitóbeszéde az alábbiakban olvasható:
“Köszöntök minden kedves jelenlévőt a XVIII. kerületi Művészeti Egyesület rendhagyó kiállításmegnyitóján, melynek különlegességét több minden adja objektív és szubjektív vonatkozásban is. Objektív lencsén át szemlélve rendhagyó, mert az Egyesületünk nem teljes tagsága állít ki most együtt – mint ahogy az hagyományos tárlatainkon jellemző – hanem a 24 egyesületi tagból 7 művész alkotásait tekinthetjük meg jelen falakon.
A mai kiállítóművészek: Buczkó Imre, Kurucz Ferenc, Mayer Irén, Nagy Ernő Zsolt, Oszter Dezső, Rumi Rózsa, Schmidt Gabriella.
Egyesületünk idén ünnepli alapításának 30. évfordulóját s ez alakalomból a 18. kerületből kikacsintva egy kiállításpárost szervezünk, melynek első állomása a mai tárlat, itt az Őrmezei Közösségi Házban. Majd a többi művészünk alkotásai 2 hónap múlva a 9. kerületben, a Mester Galériában lesznek láthatók.
S ha pedig a szubjektív vonatkozásait veszem a mai tárlat rendhagyóságának, kérem engedjenek meg néhány személyes gondolatot: miután Tóth Annától lehetőséget kaptunk e ház falai között bemutatkozni, és megszületett a döntés, hogy a kétfelé vált csapatunk első kiállításán én mondhatok megnyitóbeszédet, izgatott öröm lett úrrá rajtam. Mert annyira más úgy hangosan gondolkodni művészekről és alkotásaikról, hogy nem egyfajta szakmai távolságtartással szemlélem a műveiket, hanem személyesen ismerhetem a munkásságukat sok éves viszonylatban. Így talán nehéz is lenne elfogódottság nélkül beszélnem a mai napon – ezt kérem nézzék el nekem a következőkben!
Időtlen pillanat – ezt a címet kapta a mai tárlat. Költői kép, de ha szemantikai szempontból közelítem ezt a szókapcsolatot ellentmondásnak is érezhetjük a lét egyszerre állandó, lineárisan folyó, soha véget nem érő mivoltát, és a létezés múlásának keresztmetszetétnek tekinthető pillanatiságot. Hogyan is kapcsolódhat, hogyan is férhet el egyszerre e kettő kétdimenziós művekben? A művészettörténet klasszikus alkotásai örökévalókként mutatják üzenetüket, miközben tartalmuk oly sokszor egy-egy pillanat megőrzői!
Úgy sejtem, nincs az a képzőművész, aki nem úgy kezdte – akár gyermekként – az alkotást, hogy megélt egy olyan múlandó csodát, amit szeretett volna az örökkévalóságba fagyasztani – akár magáknak, akár mások örömére. Majd ceruzát, krétát, ecsetet ragadott és saját bensőjén átszűrve – mintegy önnön lényegét, saját perszonális megélését a pillanathoz ragasztva – nyomként hagyta a látottakat egy darab papíron. S hogy e gyermeki lelkesedést mi követi az úton, hogy művészetté váljon az évek folyamán, már egyéni folyamatok döntik el: van, aki a látványtól megválva kilép a környezet bármiféle leképzésétől, s van, aki a látvány alapú élményt részben, vagy egészben továbbra is használja az alkotáshoz. Nomeg, vannak olyanok is, akik fő irányukban bár elszakadnak a látottaktól, de nem tudják időnként nem újra élni a pillanat állandóságának varázsát egy-egy alkotás erejéig.
Arról nem is beszélve, hogy az embernek, mint szubjektumnak a valósága nem csak a külső valóság, hanem belső megéléseinek tükre is. Így kerülnek be a látványon kívül szimbólumok (legyenek azok, akár kulturális, mitikus, vagy vallási jellegűek), vagy fantáziaelemek, események emlékei, esetleg szinesztéziás kapcsolódások, s még megannyi más is az alkotásokba…
S most lássuk a mai nap főszereplőinek valóságait, időtlen pillanatait az előbbi megközelítések tükrében!
Körbe nézve a kiállított műveken talán tájképből láthatunk a legtöbbet, majdnem mindenkitől legalább egyet. Azonban tisztán táji sorozattal két alkotó érkezett ma: Rumi Rózsa és Nagy Ernő. S lám máris a műfaj sokszínűségével találjuk szemben magunkat: Míg Nagy Ernő csodás akvarelljei nem pusztán méretük, hanem elegáns technikai megoldásaival nyújtanak grandiózus élményt, addig Rumi Rózsa – bár ő maga is gyakran szanálja az akvarell technikáját, jelen kiállításon – alig két tenyérnyi rézkarcai finom részleteivel invitálja a nézőt közeli, hosszas szemlélődésre. Tematikailag is máshová csábít minket a két alkotó: Rózsa a somogyi és más magyar tájain túl két aprócska képén sirályok mutatják, hogy távol járunk kishazánktól. Messzire költözött gyermekét követve új látványokat fogad magába és színes, játékos ékszerekként hozza elénk élményeit.
Ernő festményein a mindannyiunk szívében élő magyar táj részletei tárulnak fel: a dél-dunántúli Dúzs környékének dombos vidéke üde, zöldekben gazdag kolorittal elevenedik meg előttünk. Az Alföldi utakon pedig a Duna másik oldalára kerülve éljük meg a puszta hívogató végtelenségét. Míg a negyedik képén, a Gyuri pincészetén személyes közvetlenséget sugalló falucskába csöppenünk. S már-már csak azért nem időz el a képzeletem e közvetlenségen, mert újra elkápráztat Ernő bravúros eszközhasználata, mely vizuális katarzisba visz magával.
S ha már helyszínek: Oszter Dezső ifjúkori önarcképe és egy lírai hangvételű aktja ölelésében szintén 3 tájrészletet láthatunk. (A kávézó hosszanti falán.) A horvátországi Rovinjban járva az impresszionizmust idéző szín és fény-árnyék ritmusban érhetjük tetten Dezső kifinomult olajtechnikáját. Útiélményeihez kapcsolódó mediterrán kertje mellett egy apróbb, ám méretével szinte ellentétesen könnyed üdeséget sugárzó magyar helyszínen találjuk magunkat: a tihanyi Belső-tó partjáról hosszas utat tehet meg a tekintetünk, ha szemfülesen figyeljük a részleteket: a tó tükre fölött a Magyar Képzőművészeti Egyetem művésztelepének épületei sejlenek fel, melyeket maga az apátság koronáz meg.
S itt megállnék egy kitérőre: külön köszönetet szeretnék mondani Dezsőnek a kiállítás rendezésében nyújtott segítségéért!
Folytatva a sort Mayer Irén négytagú sorozatára szeretném felhívni a figyelmet! Végig nézve Irén elmúlt nagyjából 30 éveben készült munkásságából való képeket, amiket van szerencsém ismerni, elmondható, hogy játékos technikai kísérletek jellemzik. A klasszikus témákat – úgymint tájképek, portrék, aktok, csendéletek – mind megtalálhatjuk képei között. Személyes kedvencem tőle ez a most kiállított sorozat: a négy évszak négy négyzetes (40x40cm-es) képe. … Ha nem lenne képzavar, azt mondanám kerek egységet ad. Nem csak a természet körforgásának megragadása miatt, hanem mert a 4 négyzetet remek szín és formai összhanggal, ritmussal komponálta meg egyenként és egymáshoz kapcsolódóan is. Nem elmúlást, hanem örök derűt élhetünk meg életigenlő harmóniájukban.
S ha már Irén munkásságával kapcsolatosan kiemeltem a tematikai változatosságot, itt kell szót ejtenem Schmidt Gabiról is. Nem árulok el intim titkot azzal, hogy elmesélem, eredetileg egy régebbi csendélet sorozatából kértem néhányat erre a kiállításra Gabitól. Majd mikor jelezte, hogy azokat nem tudja hozni, de lesz majd kép, tippelni sem tudtam volna, hogy végül mi kerül a falra, mert olyan sokszínű alkotó. Márciusban rendezett tavaszi tárlatunkon vibráló tájképet láttunk tőle, de ha valaki esetleg megnézné az egyesületünk oldalán a képeit, láthat madárkás festményeken át az asszamblázs szerű megoldású absztraktig sokféle alkotást.
A bevezetőmben elidőztem a látvány, az élmény magunkon, azaz az alkotón való átszűrésének gondolatán: Gabiról elmondhatjuk, hogy minden munkáján érezni az ő sajtos, rá jellemző, erős színekben fürdő „szűrést”. Ezt érzékelhetjük (a mögöttem látható) női portrékon is, melyekbe több esetben egyedi szimbolikát rejtett.
Végül, de nem utolsó sorban két, sok vonatkozásban ugyan markánsan eltérő alkotóhoz érkezünk, de a különbözőségeik mögé nézve értékkapcsolódást láthatunk. Buckó Imre és Kurucz Ferenc egyéni rajzi- és festésstílusa mellett, képeiket szemlélve úgy érzem hasonló a belső motiváció: a környezetünk időtlen pillanatainak megragadása tükröződik tájépeiken, s a személyes megélés egyfajta szilárd állásfoglalással van jelen minden képükben. Mintha feltennék mindketten a kérdést, melyet festményeikben, rajzaikban válaszolnak meg: mi az érték?
Buczkó Imre (folyosón látható) két kis portréjának a címét olvasva egyértelművé válik, hogy nem csak egy-egy karaktert vet papírra, hanem az ábrázolt személyek érdemeit tartja elsősorban fontosnak. Idézem: „Tomory Lajos tanár. Gyűjteménye adta a ma már rangos Tomory Múzeum alapját.”, illetve „Kuhár Ernő tanár. Iskolateremtő Pestszentlőrinc Szemere- telepen.” Igazi, nemes értelemben vett lokálpatriotizmussal emlékezteti a nézőt a XVIII. kerület két fontos egykori alakjára. Szintén értékvállalásként és figyelemfelkeltésként kerül elénk az olimpia 5 karikája és az Ómagyar Mária-siralom akvarelljei. „A két szakrétő. Hogy lehetne visszaültetni?” című képén pedig két kis gyermek tanakodó alakjait körbeölelő, gyönyörű festéstechnikával létrehozott tájképén a személyes érzelmek, gyengéd szeretet tárul elénk.
Kurucz Ferenc most szénrajzokat hozott nekünk. Akik ismerik munkásságát, tudják, hogy mennyire változatos technikai megoldásokkal él ő is festményeivel, remekbe szabott pasztellképeivel is. Imréhez hasonlóan Feri portréi is egy-egy személy melletti értékfoglalás az Idősödő Szinbád, azaz Latinovits és Leonard Cohen személyében.
Bár borús jövőképet tár elénk a „Szépreményű huszonegyedik század” brutálisan átdöfött galambjával, talán így a század negyedén járva, egyfajta intelemként kellene értelmeznünk beletörődés helyett ezt a szimbolikus szénrajzot.
A két tájképe, a „Tükröződés” és „A fák állva halnak meg” megint csak több puszta látvány-leképzésnél. Feri képeit nem tudom nem meghatottsággal és elfogultsággal szemlélni: jelen szénrajzait látva nem csak az előbbiekben sorolt értékvállalást látom, hanem a „soha fel nem adást”, az alkotni-akarást. Köszönöm Feri, hogy ezzel példát adsz mindannyiunknak!
Végezetül kívánok a kiállítóművészeknek, rengeteg időtlen pillanatot megélésre és alkotásra! A kiállítás vendégeinek pedig mély, időtlen pillanatokat az itt látható művek befogadására!
Ezennel a kiállítást megnyitom.
