Jelenlét
Nehéz szó ez, nehéz fogalom ez a jelenlét, súlya van, tömege, kiterjedése van, ünnepi öltözet rajta, bíborban-bársonyban. Nehéz fogalom, mert könnyűsége is van, benne a hétköznapiság, a banalitás is, ami nem egyenlő persze a közönségességgel – meglehet néha még abból is táplálkozik. Életünk során folyamatosan jelen vagyunk – ki így, ki úgy -, a létünk jelen van, itt van, ha a mások számára nem is, de magunk számára mindenképp, mégha, és legyünk őszinték, ez a folyamatos jelenlét, jelen idő, nem mindig jelent könnyű, élvezetes, örömteli együttlétet – még magunkkal sem természetesen. Jelen vagyunk a terméketlen, üres pillanatokban, ahogy a nagy emelkedett történésekben.
Az előbbiekből is kitetszik, a jelenlét megértéséhez, de inkább megéléséhez rendkívüli jelentőségű az egy, az egyetlen, az elkülönülő entitás, az individuum, és persze a másik, a másik létező, a másik létező tekintete, szelleme, lelke.
Igen bonyolult, komplex jelentéstartományú szó tehát a jelenlét, kivált, ha a mostanihoz hasonló, kiemelt helyzetbe kerül, és képzőművészeti munkák megmondóembere lesz. És ilyenkor megint csak úgy látszik, messzire szakad a hétköznapi vanság-tól, de gyorsan megsúgom, végérvényesen nem tud elszakadni onnan. Hogy mégis miként lesz több önmagánál a pillanat, arra nincsen recept, nincs hozzá kézikönyv, használati útmutató, csak sejtjük, ködös érzéseink, gondolataink vannak, hogy az, ami itt most elébünk állt, annak a vansága nem a tér-idő szimpla kitöltése. Jelentős gubanc hát a jelenlét – nem vitás.
Hogy egy közkeletű példával éljek. A covid-járvány idején tanultuk meg, mi is valójában a jelenléti oktatás. Olyan oktatási forma, amikor a tanulók és a tanárok a maguk fizikai valóságában vannak jelen az oktatási folyamatban, így jellemzően az iskolában. De mindez semmiféle biztosítékot nem jelent arra, hogy a diák és esetenként a tanár, valóban jelen is van a tanórán. Sokszor szeretnénk máshol lenni, ez tagadhatatlan. Ugyanakkor vannak olyan emberek, akik szinte mindig jelentőségteljesek, akik mindig ott vannak, ahol lenniük kell. Sok ilyen példát találni Gion Nándor történeteiben. Csak gondoljunk Fodó tanár úrra a Sortűz egy fekete bivalyért című regényéből, aki a legjelentőségteljesebben volt képes átaludni fél órákat saját történelemóráján, ha éjjel alaposan belegelt Ácsi Mihály pálinkájából.
De nemcsak az ember képes az erőteljes megmutatkozásra, teheti azt akár egy fa, egy tárgy, egy épület egy jámbor állat vagy egy fenevad s más égi és földi jelenség. Viszont egyedül az ember fogja ezt az erőteljes megmutatkozást észre venni – itt a földi körülmények között bizonyosan.
A művészet, az esztétikum egyik ismérve, hogy amit állít, amit megmutat, amire rámutat, annak a jelenlétét kitűnteti. A művészet jelentőségteljessé tesz. Jelentőségteljessé teszi a tárgyát, a jó művészet pedig önmagát is. A művészi tekintet különösen érzékeny az előbb felsoroltakra, az élőlények, a tárgyak s persze az ember jelenlétére, hogy aztán a mentális tereinkbe lementett élményekből a művészi ambíció és kreativitás, a tanult és ösztönös mozdulatok, érzületek, gesztusok figyelemre méltó aurával bíró műalkotásokat teremtsenek.
Ha megszólal egy Bach-szonáta, ott néhány pillanatra legalább, csak az van, a Bach muzsika. Amikor kitárul előttünk a Sainte-Chapelle varázslatos tere, másodpercekig elfelejtünk levegőt venni, de így van ez, ha a Metropolitanben Mark Rothko képei közé toppanunk.
Az itt kiállított művek is számtalan módon, számtalan megközelítéssel, stílusban igyekeznek jelenlétet teremteni. Hogy hová kerül a hangsúly? Az ábrázoltra vagy önnömagukra? Ez a tyúk vagy a tojás este.
Nézzük egészen konkréten, mi fog az egyes művekben a maga jelentőségteljességében megmutatkozni itt a Jelenlét című kiállításon – legalább is az én szűrőmön keresztül.
Arany Gusztávnál a férfi portré és a tájba-ködbe-fénybe vesző figura kontrasztjában.
Bakos Tamásnál az anyagszerűségbe ojtott mitologikus világban.
Baranecz Katalinnál az absztrakt formarend dinamikájában, annak mozgásában.
Bárkány Ilona festményén a víztömeg felületi energiájában.
Barti Magdolnánál az organikus formák és a színek árnyalataiban.
A megmutatkozás örömében Blumeischein Ágota derűs képén.
Breznay Andrásnál az eleven képi dialógusban, képi játékosságban.
Bódi Juditnál a perspektíva szigorú, nyomasztó létében.
A szimmetria eleven szervezőerejében Frömmel Gyula festményén.
Garamvölgyi Béla alkotásában a lejtmenet talányában, a modern szépség-eszményben.
Gedeon Irén beszédes és sűrű faktúrájában.
Ghyczy György képi tartományainak, képi rétegeinek, ízeinek techtonikájában, elmozdulásaiban.
Jancsó Tímea képein a halmazalkotó elemek változatosságában.
Kurucz Ferenc páfrány finomságú lombszéleiben.
A szeretetteljes karcosságban Laukó Pál munkáiban.
Lenkes Ildikó alkotásaiban az átvilágítás, a röntgent kép igazságában.
Ludmann Mihály festményében az expresszív tömeghatásban.
Magyar Józsefnél a jelentek, a jelenlétek izgága gubancaiban – a jelenlét gubancában.
Mayer Irén képén a foltokból megszőtt drapériában.
Molnár Péternél a magyaros van Gogh-i tekintetben – tájképén a Badacsony, de inkább a Szent-György-hegy tömege.
Nagy Ernő képeiben a lágy, építészeti törékenységben, a torzó esztétikájában.
Oszter Dezső festményén a velencei palota előtt árnyékban.
Polló Editnél az Adria kékségének feszítő erejében.
Rafai Ákos képén a jég, a hal és a táncosok különös együttállásában.
Ruttkay Sándor grafikáiban a testekről lecsorgó fénynyalábokban.
Sándor József Attila festményén a kitárt ablak mögött, a távoli, felvillanó vörös négyzetben.
Szabó Regina absztrakt képén a kibomló, elfogyó emberi arcban.
és végül de nem utolsósorban T. Szabó Magdánál a gömbölyded színkontrasztokban.
Gratulálok a kiállítóknak, hogy itt vannak, jelen vannak, ahogy gratulálok Garamvölgyi Béla mozgósító munkájának, aki jelentős szerepe játszott ebbe, a nagy változatosságú kiállítás megvalósításában is, és persze a kiállító Kondor Béla Közösségi háznak, munkatársainak.
Hemrik László
művészeti író, osztályvezető, Ludwig Múzeum
Köszönet a fotókért: Katona Lúcia, Kult18, Varga László.